„Ha egy hibát ki akarunk küszöbölni, azaz valamin változtatni akarunk, hogy az sikerüljön, annak két alapvető feltétele van: először fel kell ismernünk magát a hibát, majd meg kell fogalmaznunk azt a célt, amit a változtatással el akarunk érni. Mindkét feltétel teljesülését intenzív analízis kell, ami csak akkor járhat eredménnyel, ha képesek vagyunk nemcsak mással, de magunkkal szemben is kritikusan gondolkodni. A változtatásnak legtöbbször gyorsan kell bekövetkeznie, mert az nemcsak aktualitását vesztheti el, hanem a fennálló hiba az idő függvényében egyre súlyosabb károkat is okozhat, amelyeket talán már nem, vagy csak nagy áldozatok árán lehet kijavítani. Nos, az esszék ehhez a kétfajta analízishez nyújtanak segítséget. A szemérmet nem ismerő logika segítségével úgy tárják fel a mai világban egyre gyakrabban meghozott, helytelen döntések okait, hogy szem előtt tartják az ok-okozat között minden esetben fennálló kauzalitás elvét. Figyelem! Nem könnyű olvasmány, mert aki engem ezen a csapdákkal teletűzdelt úton követni akar, annak számolnia kell azzal, hogy szembesülni fog egy kellemetlen felismeréssel: ma azokba a csapdákba lépett bele, amelyeket saját maga állított fel tegnap. Remélhetően lesznek olyanok, akik ezt az újonnan megszerzett tudást majd arra használják fel, hogy kimásszanak a csapdákból, illetve jövőben azokat elkerüljék. Aki könyveimet elolvassa, azonnal rájön, hogy sok bajom van a mai világgal. Ez egyszerre jó is, meg rossz is. Jó, mert ha elégedett lennék, írásaim, verseim legtöbbje nem született volna meg. Rossz, mert egy elégedetlen ember csak ritkán lehet boldog – de ez legyen az én problémám. Az utóbbit azzal igyekszem kompenzálni, hogy szüntelenül analizálom környezetemet azzal a céllal, hogy megtaláljam háborgásom okát – talán kissé már megszállottan is, ami lehet, hogy egy foglalkozási ártalom, hiszen patológus vagyok. Eközben olyan nem várt összefüggések is feltárulnak szemeim előtt, amelyeknek létezéséről fogalmam sem volt; és amikor ez megtörténik, lassan múlni kezd elégedetlenségem is, mert úgy gondolom, közeledek a megoldáshoz. Biztos vagyok benne, hogy mára nem csak én kerültem ebbe a „kutyaszorítóba”. Esetemben azonban van még valami, ami eltér a szokványostól: szinte kényszerítve érzem magam, hogy észrevételeimet ilyen vagy olyan formában másokkal is megosszam, mivel csak ekkor következhet be változás. Ha ezt nem tenném, környezetem joggal mondhatná rólam, hogy önző vagyok, és csak magamra gondolok. Hogy kimondom, amit gondolok, természetesen a konfliktusok lehetőségét is magában rejti, mivel lesznek olyanok, akik nem értenek velem egyet. Nem tagadom, ezt szintén pozitívan élem meg, mert akkor elértem azt a célt, amiért írok: kritikus gondolkodásra kényszerítettem valakit, még akkor is, ha azt észre sem vette.”