Domonkos István délvidéki költő 1971-ben írta meg Kormányeltörésben című, avantgárd stílusú hosszúversét, amely azóta a talajt vesztett, külföldre kitántorgott, vendégmunkás-egzisztenciájú, a világban immár mindenütt idegenül mozgó, nyelvét vesztő magyarság ikonikus verse. A felvidéki Barak László most egész verses kötetet szentelt e gondolatkörnek, az otthontalanság érzésének, az otthonkeresés vágyának, a folyton úton levés hangulatának. Ennek módjául a költő azt választotta, hogy az átmeneti létezés helyeit és pillanatait rögzíti; csaknem minden versében föllelhető egy-egy ehhez hasonló definíció: „Itt az élet az öntudatlanság szinonimája” (… eszemben sincs elindulni), vagy épp vágy fogja el, hogy néhány pillanattal meghosszabbítsa a tünékeny szépségű, mert otthonosságot nyújtó pillanatot (Csak azért). Barak a helyek és pillanatok rögzítésével a lélek furcsa vagy tipikusnak mondható, többnyire rejtett érzéseit és gondolatait fedi föl: ha reggel, munkába menet az első közlekedési lámpánál simán zöldet kap, akkor semmittevésre szánja a napját, hogy legyen elegendő ideje eltűnődni azon, mi lehet a láthatárt elfedő dombok mögött (Láncreakció…). Néhány verset szentel költőtársainak, Zs. Nagy Lajosnak és Zalán Tibornak, hogy azután újra és újra visszatérjen az otthonának tartott helyek meghatározásához; hiszen folyton azt kutatja, mitől lesz egy hely otthon. Úgy véli, lehet csupán a kényelmes esti tévézéstől (Otthonaink melege), vagy attól, hogy onnét kel útra távoli tájak felé. A kötet szabad verseinek legnagyobb hányada úti élményeket, idegen tájak és városok hangulatait érzékíti meg. A Fóbia és a Bárhol az ég alatt ciklusok a világot járó költő életérzését szólaltatják meg, és ez az életérzés legtöbbször az idegenség lebegése: „Múltad semennyi, / a jövőd csak én vagyok. / Átkelni készülök egy forgalomtól lüktető sugárúton” (Ki vagy?); „Nem tudja még: amíg él, csak azt válthatja emlékké, / ami lesz” (Amíg él); „az az ország / meg ez sem / a te országod” (Idegenek). Idegenül imbolyog a világban, miközben igyekszik megismerni és megérteni a világ helyeit; megfordul New Yorkban (Tériszony), átkel a La Manche csatornán (Gyalog-galopp remake), eljut Londonba (Londonban, hej…), Cambridge-be (Két hét magány) és Párizsba (A mi Párizsunk). A kötet záró darabja (én?) nagy ívű, vallomásos hangvételű szabad vers, amely Domonkos István hajdani költeményét idézi: a töredékesen, hibásan, redukáltan beszélt magyar nyelv emberi vagy sorsdrámáját közvetíti: „én lenni nyelv / nyalni bélyeg / szívni kender / én nem gondolni nemzet / nem gondolni érték”. Majd az értékvesztett világban való föloldódás beteg örömét jeleníti meg: „én akarni pejparipa, béemvé, krájzler / konzumálni barbibaba pörkölt hamburger való világ”. Barak László miközben nem hagyja el szülőföldjét, folyton keresi az otthonát; számos helyre eljut, de mindig hazatér a Felvidékre, hogy aztán mindenütt úrrá legyen rajta az idegenségérzet. Lírai egója életérzésében jeleníti meg a 20-21. század fordulója közép-európai emberének otthontalanságát és otthonkeresését, a menni vagy maradni dilemmáját, illúzió és realitás egymásmellettiségét, végső soron az idegenségnek azt a nyugtalanító érzését, ami nála költői inspirációvá lesz. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"