Saját fiatalkorának eseményeit idézi fel az elismert belarusz író, költő, egyben ellenzéki politikus Uladzimir Nyakljajeu Én és a KGB című regényében, ám abban több fiktív elem is felbukkan. A történet elején 1960 tavaszán járunk, Minszkben (vagy Menszkben), ahová a fiatal főhős, az elbeszélő azért érkezik, hogy ott folytasson tanulmányokat a hírközlési technikumban. Egyik reggel épp az egyes trolin utazik, és közeledik a Főtérre. Egy nappal korábban, az itt álló Szakszervezetek Palotájában tartott táncesten ismerkedett meg az Amerikaival, akivel még táncpartnert cseréltek. Ez a fiatalember azonban nem más volt, mint a tizenkilenc esztendős Lee Harvey Oswald, aki Marina Alik néven mutatkozott be neki. Aki nem sokkal korábban disszidált az Egyesült Államokból, és ugyan Moszkvában szeretett volna tanulni, de végül Minszkbe küldték, és egy rádiószerelő boltban kapott munkát. A főhőst a politika nem igen érdekli, az amerikai kultúrából is leginkább a könnyűzene és az öltözködés iránt érdeklődik. Szereti a divatot, igazi jampec, vagy más szóval „sztiljága”, aki szeret bulizni, és persze lányokkal ismerkedni. De vajon mi mindent él át Vil és Hadzejeu nevű barátaival, na meg persze az Amerikaival Minszkben? Hogyan telnek a gondtalannak tűnő fiatalévek? Milyenek a hatvanas évek eleji mindennapok a Szviszlacs-parti városban? Miért kelt feltűnést a – kötet borítóján is visszaköszönő – szódavíz-automata fel-, majd eltűnése a városban? És hogyan keverednek bele a srácok egy „szovjetellenes összeesküvés” gyanújába, amelynek köszönhetően a KGB börtönét és vallatószobáit is megismerik? Mindez kiderül a kortárs belarusz irodalom élvonalába tartozó regényből. A kötet végén a történet egyik szereplője, Viktar Ledzenyeu (Vil) utószavát olvashatjuk. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"