Az erdélyi lapokban számos etnográfiai, művelődéstörténeti írást publikáló Gergely István visszaemlékezése 1940 szeptemberével veszi kezdetét, azzal a nappal, amikor az első bécsi döntést követően a magyar honvédség bevonult Észak-Erdélybe. A szerző 20 éves fiatalemberként árvalányhajas Bocskai-sapkában köszönti Szamosújváron a magyar katonákat. Két év múlva maga is sorozásra jelentkezik, ahogy írja: „Azzal a gondolattal és hittel indultam akkor, hogy szent magyar hazám megvédéséért zokszó nélkül áldozom fel ifjú életemet, úgy, mint egykor apáink tették”. E szavak ott és akkor nem voltak túlzóan patetikusak, hiszen az erdélyi legények számára kifejezetten szégyen volt, ha nem lehettek honvédek. Gergely Istvánt 1942 októberében a besztercei Székely Határvadász Zászlóaljhoz hívták be, ahol tábori tüzér kiképzést kap. Részletesen föleleveníti a kiképzés nehéz és vidám perceit – számos akkori és ma is ismert katonanótát idézgetve. Megemlékezik bajtársairól, kiképzőiről, akik között akadtak olyan anyaországi altisztek, akik lenézték az erdélyi fiúkat. Egy év múltán átvezénylik Marosvásárhelyre, a Székely Határvédelmi Parancsnokságra, ahol egy vezérkari tiszt szolgálatában áll. 1944. augusztus 23-a, vagyis a románok átállása, a szovjet és román csapatok Erdélybe nyomulása idején Csíkszeredába helyezik át, később részt vesz a Gyergyószentmiklós körüli – az Ojtozi-szorostól a Borgói-hágóig terjedő frontszakasz -- védelmi harcokban. A maga háborús élményeire való emlékezése közben fölidézgeti édesapja elbeszélésekből ismert I. világháborús frontélményeit is, mintegy azokból merítve erőt a maga helytállásához. Egységét nyugatra telepítik; Szombathelyről hazaútban esik orosz fogságba. Budapestig gyalogmenetben hajtják őket az oroszok, a fővárosban zsúfolják őket vagonokba, és a romániai Foksányon keresztül egy Kijev melletti munkatáborba kerül. 1946 októberében térhett haza Szamosújvárra, legyöngülve, bottal bicegve. Odahaza a szüleitől, ismerőseitől tudja meg, hogy a román Maniu-gárdák miféle kegyetlenkedéseket vittek végbe Észak-Erdélyben a mindössze négy éves „kis magyar világot” megtorolva. De bármennyi méltánytalanságot is kellett a szerzőnek később, az ’50-es években elszenvednie, idős korában is ugyanolyan rendíthetetlen magyar maradt, mint 22 éves korában, amikor honvéd lett. Memoárjában az élményei mellett rendre fölidézi a kor katonanótáit, a maga alkalmi verseit, Erdély különböző tájain hallott népdalokat, indulókat és az iskolában tanult versek szövegeit. Kötetének címe is egy indulóból való, ez pedig nem más, mint az „Édes Erdély, itt vagyunk” kezdősora. Számos archív fotográfia és dokumentummásolat illusztrálja a memoárt. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"