Magánéleti tárgyú és érdekkörű e versfüzér, amely egyfajta lelki naplóként, egy szenvedéstörténet poémájaként olvasható, mert szerzője arról számol be, hogy szakítása olyan súlyosan érintette, hogy bizonytalanná vált a lelki élete, és vívódásai, kiútkeresése közben írta meg e ciklus darabjait. Az Előszó és az Utószó közötti versek csaknem mindegyike a szakítás utáni lelki állapotból keletkezett. Maga a kompozíció epikus keretben, ám csupán versszerűen tördelt sorokban, strófákban adja elő a lesújtottság drámáját. Már az első versből (Elindulás előtt) kiderül, hogy a szerző a lelki gyógyulást elősegítő munkaterápiás eszköznek tekinti az írást: „utolsó napom itthon megszínesítem egy kis írással / még mindig jobb, mint párnákat koptatni sírással”. Bánatában borpárlatot iszik, aztán nekiindul a városnak, magányosan sétál a Gellérthegyen, a Károlyi kertben vagy épp a város körüli erdőkben, miközben egyfolytában a szakítás miatt kesereg. A lelki bajok testi kínokat is magukkal hoznak: „több nap után úgy érzem kimozdulok / de nehéz eldönteni most merre indulok! / frontális lebenyemen negatív indokok / pacemakerem csak savanyúan fintorog” (Kacsák). Fizikai rosszullét és hangulatváltozások – melankólia, szomorúság, elkeseredettség, mesterkélt vidámság, testi vágy – hullámzanak végig a 26 versen, miközben a szerző a férfi-nő kapcsolat természetén elmélkedik, meg azon, hogy vajon Petőfi miként írt volna e lelki állapotról. Szívével vágyakozik az eltávozott kedves után, ám eszével tudja, ennek a kapcsolatnak örökre vége. Végül is a helyzetet a maga javára fordítja, hiszen bánata ihleti versírásra: „szomorúságom versekké porlasztom” (Fa egy). Az utószóban fedi föl, hogy belátja: nem nyújtotta kedvesének azokat az intenzív érzelmeket, amelyekre az vágyott, ezért következett be a drámai szakítás. A versszerű sorokba tördelt, epikus keretű érzelmi megnyilvánulások nem haladják meg magánérdekűség határait.