Ajánlás „Az arcom, aranyló szakadt körvonal, ott lengett a fekete égen.” – írja egyik versében a szerző. Eltűnt arcokat, szétszaggatott világokat, elveszett otthonokat kutat fel, hogy azután újra megrajzolja őket a képzelet és az együttérzés terében. Szatmári Fischer Teréz Egy fehér felhő (Töredékek egy száműzött építész monológjából) című kötete nem elmagyarázza a világot, hanem megmutat valamit abból, ami a látszat mögött rejlik. A lírai ciklus képei – egy fehér holló, egy magányos arc a tükörben, papírrepülők a fűben vagy egy ágat ölelő gyerekkar – nem metaforák. Nem értelmeznek. Hanem egyszerűen vannak. Szakadozott vonalakkal tárul fel egy belső valóság: mint egy repedt ikonlap, ha törötten is, de intenzíven jelen van. Ez a kötet nem meghódítani akarja az olvasót, hanem megállítja, és azt mondja: „nézz körül, itt vagy”. Mi marad az emberből, ha elveszik tőle az otthonát? Ha elhallgattatták? Ha elveszíti azokat, akik szerették? Szelíd, de könyörtelen figyelemmel végzi el a gyászmunkát a száműzött építész. Azokra gondol, „akik soha nem számítottak senkinek”. Az érzékenyek, a másképp gondolkodók, a ’gyenge testűek’ számára − az erővel elvett emberi méltóságuk emlékére − építi fel az új otthont, az irgalom városát. Az olvasó pedig, amíg a verstérképet követve zarándokol végig a városon, önmagát is újraolvassa a sorokban. Verselőzetes A bárányt vállaira vette A pályaudvar fölött vaskupola. Egyik utas sem szállt fel a vonatra, magányuk ködfoltot rajzolt a távolban. Ősz, törött végű hajuk a vagonajtón. Hószín homlokkal hajladoztak a sínen, mint aszfaltrésben az elnyílt pitypangok. Ideges pelyhek tapadtak az ablakra. Arcuk a vagonlakó felé fordult, sosem gondolt találkozások eredtek a felhajló idő vonala mentén. Sötét dongájú sajtárokból tejfelhők fröccsentek szét a zavarodott égen. A kavargó pihék beszőtték az arcom ˗ elveszett lelküket lélegeztem. Vérbő torkom görcsbe rándult. Szívem mélyére merültek a holtak, hogy szabaddá tegyék a vándorutat. A világ szelíd, akár a bárány. A vonat útnak indult. Mint a dér hullott, végül zuhogott a feloldódás árja. Mindenfelől vizek vették körbe az utazót. Éjszaka Betlehemben Feldíszítettük a fát a szobádban. Azután rajzoltam egy másikat a félméter hosszú kartonra, amit a konyhafalra ragasztottunk. Absztrakt fenyőforma volt, óriás, tűzpiros díszgömbök függtek rajta. Ahogy a levegőben hajladoznak az ágak, oly gyengén satíroztam a hátteret: a kék többféle árnyalatára szétrepedt üveget. A vastagon felvitt háromszög erőtől duzzadt a karcolások mentén, mint vitorla a tengeri szélben. A szürkülő estben láttam a vizet. Az elérhetetlen felé vitt a hajó. Ahol nem vagyunk egyedül. Éjszaka a fát nézted, a másikat, amit együtt díszítettünk fel. A füzér és a gyertyaláng fényében úgy sárgállottak a tűlevelek, mint a hajdani jászolt bélelő széna és szalma. A faágak közt egy ajándék: színes ceruzarajz akvarellpapíron. Fehér holló, csőrén karácsonyfadísz csüng alá. Tűzpiros, mint az absztrakt fenyő gömbjei. Nem sima üvegből készült, hanem érdes-szúrós dörzs szivacsból gyúrták, legalábbis így mutatta az akvarellpapír szemcsézett textúrája. A vérszínben dörzsölt gömb iszonyatos. Miképpen az elszigeteltséged. Éjjelente arra vágytál, hogy a fehér holló arcodhoz simuljon, betakarjon puha, viaszos tollaival. Hiszen láttad azt is, hogyan lett. Egy kör volt a rajz kiindulópontja. A madár gömböt rejtett magában. A gömböt hordó állat az ég felé száll. A végtelen összealvad. Ahogy a magány a te lelkedben. Jedes Dasein scheint in sich rund . A magány és a végtelen súlypontját hordoz