Két antológia (Első ének, 1968; Magunk kenyerén, 1971) és két önálló kötet (Filmolvasókönyv, 1996; Szómagvetés, 2013) után immár posztumusz kötete jelenik meg a költőnek. Sorbán-Szabó Zoltán kamaszkorától fogva írt verseket, mindvégig ezt tartotta valódi hivatásának, miközben kenyérkereső foglalkozása pszichológus volt. Innét ered, hogy verseit sohasem sürgető kényszerből, honoráriumért írta, de mindenkor a maga kedvére. Megengedhette magának a passzióból írás luxusát, ezért aztán voltak termékeny időszakai és apályosabb évei. A költői termékenység tempójának kérdése azonban már a múlté, hiszen ez az összegző kötet az 1957-től ritkásabban, az ezredforduló után gyakrabban keletkező verseinek gyűjteménye, amely szinte a napló dokumentáló erejével és bensőségességével ad képet Sorbán-Szabó költészetéről. Verseinek legföltűnőbb jegye a könnyedség, a játékosság vagy éppen a komolyság látványos mímelése. Legtöbb darabja az éppen aktuális valóság egy-egy mozzanatára reflektál, és rendszerint iróniával, szarkazmussal: „Írtam, ők viszont nem közöltek. / Időm lopták, agyam gyötörték, / egyetlenegy dolog vigasztalt, / kicsi vagyok – ám ezek törpék” (Naplóversek 1987-ből). A versek során végigtekintve úgy fest, mintha a szerző valami furcsa, fonákjára fordított kaleidoszkópon keresztül szemlélné az életet (Na nemán… Sző és szünet; A Költészet Világnapja; Homília – Bukolika; Ment-e elébb?; Epigrammák). Diákcsínyt elkövető, huncut fiúként kacsint ki a versből, mint egy gyermeki lelkületét megőrző, szabad szellemű öregdiák folyton viccelődik. Számára senki és semmi nem szent, ugyanakkor nagyon messze áll az anarchizmustól vagy a nihilizmustól; nem, ő arra képes, hogy a dolgok felszínét látva észrevegye mindennek a fonákját: „Sógor, szerinted mi a lóherére / gondolnak a parasztok, / ha a széljárás folyton folyvást / másképp zörgeti a harasztot” (Merről fú). Az olvasó néha már nem is tudja eldönteni, hogy most a dolgok fonákját ábrázoló lírai szatírát olvas, vagy csupán egy szellemes bökverset, miközben számos verse közéleti aktualitásokat pécéz ki (Felmondólevél; Sajátnaptár; Tarlóhántás; Kis magyar fortifikáció; Kő kövön feldagad). Rendre bírálja a kormányokat, Ferenc pápát, még kedvesét is gúnyolja, sőt a költészet ősi toposzát, a tavasz képét is kifordítja (Duruzsoló). Végül az olvasó nem tudja eldönteni, hogy abszurd valóságszemléletről és ironikus ábrázolásról van-e szó, vagy puszta viccelődésről, sőt, az sem világos a számára: lehet-e egy egész költői életművet a valóság fonákjának ábrázolására fordítani. Ugyanakkor helyenként valóban a par excellence lírikus szólal meg: „A kert, a ház, a csönd, az ég / összeesküdtek a javadra: / elcsípik az öröm kutyáját / ha közeledből elszaladna” (Estike-szó). A posztumusz kötethez kenyeres Zoltán írt bevezetőt, Baranyi Ferenc pedig meleg hangú ajánló sorokat. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"