Dömötör Éva a konstrukciós nyelvtanmodellt alkalmazza a magyar mutató névmások és mutató határozószók (demonstratívumok) leírásában. A konstrukciós nyelvtan nem szögezi le azt, hogy egy nyelvben milyen egységek vannak, és azt főleg nem, hogy azokat hogyan kell nevezni, hanem ahhoz nyújt irányelvet, hogy mi tekinthető általánosságban a nyelvtan egységének. Ennek a szemléletnek az alkalmazhatóságát az az/ez főnévi mutató névmás és két származéka, az aztán és az azért használatainak leírásában mutatja be. Korpuszalapú vizsgálataiban a demonstratívumok különböző használatait azonosítja, amelyek részben ezek alapfunkciójának, a deixisnek, illetve a deixis univerzálisan létező típusainak feleltethetők meg, részben viszont a deixistől eltávolodott, meghatározott szintaktikai és pragmatikai környezetben konvencionalizálódott funkciók. Alapvetése az, hogy a deiktikus és a nem deiktikus használatok egyaránt konstrukciók. A kötet hiánypótló a demonstratívumok leírásában. Elméleti szempontból a konstrukciós megközelítés szisztematikus alkalmazása hoz újdonságot a mutató névmások, mutató határozószók funkcionális és formai sajátosságainak megállapításában. Módszertana pedig a korpuszalapú vizsgálat szükségességét támasztja alá a visszatérő mintázatokbazonosításában, hiszen legtöbb esetben azok felismeréséhez kontextuális (mind szerkezeti, mind beszédszituációs) információk szükségesek.