Rostand verses drámájának hőse, a nemes lelkű, gyöngéd szerelmes, aki hatalmas orra miatt azonban szerelme viszonzására sohasem számíthat, aki magát kicsúfolja, 'ha kell', ám célzást sem tűr az arcát elcsúfító hatalmas orr-ra, mert 'becsülete' védelmében bárkit leszúr, kardélre tűz - a darabot sohasem olvasottak-látottak körében is - közismert, közmondásos figura. Alakját a másodlagos, alászállott romantika sablonjai szerint építette fel a szerző: így vált társává a csúf külsejű, szörnyeteg kinézésű, ám érzékeny lelkű, jóságos hősök hosszú sorának, de egyúttal Dumas-regények zseniális kardforgatóinak is (ezek egyike - igaz, csak egy pillanatra - meg is jelenik a darabban, Cyrano pengetechnikáját csodálva). Rostand nagysága abban áll, hogy ezt a végül is egyszerű ellentétpárt nem is igyekezett lélektanilag elmélyíteni, indokolni, egyszerűen előadta, ragyogó, megható, szárnyaló, szellemes, a legelfogultabb, legkritikusabb olvasót is előbb-utóbb elbűvölő, hatása alá vonó versekben. A darab eseményanyaga felettébb szegényes: Cyrano beleszeret Roxánba, a csodálatosan szép leányba, ám a hölgy - természetesen - a szép, de értéktelen Christiant szereti. Cyrano Christian nevében udvarol csodálatos líraiságú versekben Roxánnak, az ő kedvéért védi az ifjút a háborúban, ám végül arra, hogy Roxán is őt szereti (vagyis a versekben megnyilvánuló lelket, amelyet persze Christiannak tulajdonított) csak a hős halála előtti pillanatokban derül fény. Mindez, maga a cselekmény nem is igen érdekes. Annál inkább a remekül kidolgozott és megverselt nagyjelenetek: Cyrano híres vívásai, főúri gesztusa, trubadúri udvarlása (a háttérből), hóbortos és lenyűgöző lovagiasságának számos megnyilvánulása. A darab ezúttal is Ábrányi Emil remek, Illés Endre szerint az eredetit is felülmúló verselésű fordításában, Jákfalvi Magdolna előszavával jelent meg. - A mű ismerete hozzátartozik az általános műveltséghez, újabban a gimnáziumi tananyagban is sze repel.