A Kapitány Ágnes-Kapitány Gábor házas- és szerzőpár férfi tagjának második önálló verseskönyve azért kapta éppen ezt a címet, mert az alkotója úgy tartja, a nyelvben egymás burkában lapulnak a szavak, és ezekből bomlanak ki a gondolatok és képzetek. Ugyanakkor – írja a költő – minden burok egyszerre anyaméh és koporsó, a teremtés és az elmúlás hordozója. Valóban, Kapitány Gábor számos versének gondolati fonalát az idő adja, amit a nyitó versben a hajdani videokazetta jelképez, amelyről lassan lekopik a régi létezés minden nyoma. A költő pedig kérdez, majd felel: „Hát minek a szalag, / És minek az emlék, és minek az agy? / S válaszol egy hang, Mert ember, hallak / S mert az én szalagomon rajta vagy” (Egy videoszalag emlékére). Kapitány Gábor erős töltésű gondolati költészetet művel, mégpedig a hagyományos poétikai alakzatok és klasszicizáló formakultúra keretei között. Számos versének egy-egy strófája, gondolatmenete szinte az epigrammák frappáns tömörségét idézi: „Isten kockázik. Einstein tévedett. / Mit látsz át? Hetven-nyolcvan évedet?” (Kocka). Visszatérő témája a versírás gondja, a költészet keletkezése és hivatása (Dacoló; Párosával jönnek…; Burokvers; Egy epikus monológja). Mindemellett a leghagyományosabb líratémák jelennek meg e versekben: a szerelem, a természet, az elmúlás, a múlt, az irodalom, a nyelv hatalma, a létezés metafizikája, ám e régtől ismert motívumokat friss szemlélettel, szókimondó modorban, egyszerre póztalan, mégis gonddal formált, csiszolt versbeszéddel jeleníti meg: „Egy szó előgördül a sötétből, / Illeg, felragyog, szenved és kihúny. / Csak szemezgetünk Isten öléből / Hol azonos a lét, a szent s a gúny” (Egy szó). Kapitány Gábor néhány tematikus ciklust is kialakított új kötetében: külön-külön közli az évszakok váltakozását megverselő darabokat (Kerekedj, esztendő!), az utazás verseit (Úton), ehhez csatlakozóan a mediterrán táj ábrázolásait (Hellász; Négyezer év tekint le rátok), valamint összeállított egy haiku-csokrot is (25 haiku Kósa Ferenc képeihez). Gondolati költészete érzékelteti a líra egész genezisét, mert magában foglalja a teremtő lét belső univerzumának képét, szól a verselés megannyi gondjáról, a szó erejéről, a nyelv hatalmáról, miközben versvilágába bevonja a társművészetek alkotásait, jelzi a tér és az idő dimenzióját, a lélek mindenféle ezekre adott reakcióját, és az embert – burokként körbevevő – földi világ megannyi jelenségét, miközben utal a túlvilág létezésére, figyel az onnan érkező üzenetekre is. De nem feledkezik el a jellemről, az erkölcsről, az etikáról, a kultúráról, azokról a dolgokról, amelyek az embert a teremtett világ legmagasabb rendű élőlényévé teszik. Mindezekről szinte epigrammákra jellemző súlyossággal, mindenkor szellemesen, olykor játékosan, olykor drámaian, máskor meg évődve szól: „A napok, mint rászáradt tegnapi étel / Tapadnak meg létünk fehér lábos-falán / Már csak egy csík, mi volt főzelék feltéttel / Az edényen, mit valaki majd átmos talán” (Egy kizsigerelt metafora). Kapitány Gábor széles szellemi távlatokat, gondolatköröket befogó, kristálytiszta versbeszédű lírája a kortárs gondolati költészet egyedi produktuma.