Teljes leírás
„Nem ugrál szertelenül és izgatóan, mint Mick Jagger, nem mímel extázist… Megroggyant lábbal előredől kissé, és szinte moccanatlanul énekli véget nem érő strófáit a mikrofonba… Nem suttog és nem kiabál; az ereje abban van, ahogy a denevérszárnyú, fekete kabátjában, a hülye kis szalmakalapjával ott áll, és a gitárral a kezében még mindig mondja-mondja a magáét” - Ha mindez találós kérdés lenne, valószínűleg csak a bennfentesek vágnák rá Bob Dylan nevét. Pedig a hetvenhat éves művész majd' hatvan éve a színpadon van, és generációk nevelkedtek dalain nemcsak Amerikában. „Milyen elesett volt azzal a nevetséges kis sapkával a fején! És milyen elképesztően jó volt!… A stílusa, a szemei, az a nem tudom miből fakadó miszticizmusa… Olyan jó volt tudni, hogy ilyen tehetséges ember is van a világon” - így emlékszik vissza a lelkes Joan Baez, a „magányos lány gitárral”, amikor először látta, hallotta Bob Dylant, saját protest-song srácalteregóját. De ki is ez a szájharmonikás srác egy szál gitárral, aki Robert Allen Zimmermanként látta meg a napvilágot egy eldugott minnesotai kisvárosban, és világmárkává vált művésznevét – saját bevallása szerint – még csak nem is a walesi költőtől, Thomas Dylantől kölcsönözte. Bobby igazi rocklegenda, a „rock Rimbaud-ja”, aki a híres folk-énekes, Woody Guthrie nyomdokain indult el a világhírnév felé (a harcos öreg néger mind a kétszáz számát előadta). Dylan hosszú pályafutása során mindig képes volt még saját rajongótáborát is meglepni: volt folkénekes-csodagyerek, aki hátat fordított a balos New York-i underground-szcénának a Ginsberg-Warhol-féle rock and roll-anarchista szerep kedvéért; aztán az általa is kreált hatvanas évekből is kivonult három évvel a hírhedt woodstocki fesztivál előtt; volt hatgyerekes családapa, aki vidéki magányából előbb ószövetségien misztikus feladványokat, majd kedélyes countrydalokat üzent megzavarodott híveinek; volt vándorcirkusszal turnézó fehér bohóc; buzgó keresztény, aki megtérése után két évig csak Jézus-dalokkal koncertezett. Erről a jellegzetes, kántáló énekhangját pár évente változtató, mindig bosszantó és mindig lenyűgöző zseniről szól Barna Imre regényes életrajza, melyet a Dylan-dalszövegeket is átültető József Attila-díjas műfordító harminc éve írt (Budapest, Zeneműkiadó, 1986), de érvényességét mi sem mutatja jobban, mint hogy apróságoktól, néhány lábjegyzettől és egy zárófejezettől eltekintve, változatlanul hagyta a régi szöveget. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"