A neves népzenekutató Önéletrajzi jegyzetek alcímet viselő könyve egyszerre közelképet adó önportré és a tudósi pálya tárgyilagos áttekintése. Az első húsz év című rész emléksora a szerzőről kilenc hónapos korában készült fotográfia elemző bemutatásával kezdődik. Sárosi Bálint fölidézi csíkrákosi gyermekéveit, az ott és akkor hallott babonás történeteket, az éjszaka sötétjétől való félelmét, és alapélményét, a korán megkezdett mezei és erdei munkálkodást. Részletesen bemutatja családját, rokonságát, falus feleit, majd a csíkszeredai gimnáziumban, illetve annak internátusában töltött éveit. Érettségije és „háborús kalandjai” után Budapestre kerül, éspedig a nevezetes Eötvös Collegiumba (Eötvös Collegium), magyar-román szakra. Ezekben az években hozza be műveltségi lemaradásait, miközben túléli Budapest 1944/45-ös téli ostromát. Egyetemi évei alatt tudatosan készül a zeneakadémiai felvételire, ahol aztán Kodály Zoltán tanítványa lehet (Zeneakadémia). Miközben szorgalmasan tanul, már népzenei műsorokat szerkeszt a rádióban, és sűrű levelezéssel tartja a kapcsolatot Erdélyben élő családjával. Életének jelentős fordulataként értékeli, hogy Budapesten megszabadul otthonról hozott naivitásától és buzgó vallásosságától. Az emlékezéssor következő fejezetében (Munkahely, tudományos pálya) 1958-ban kezdődő tudományos működéséről számol be, ekkor foglalja el munkahelyét az MTA Népzenekutató Csoportjában. Ebben az időben indul első népzenei gyűjtőútjaira, amelyek során bejárja a Kárpát-medence magyarok lakta tájait, de eljut Etiópiába, Nigerbe, Örményországba is, egy ideig vendégprofesszorként tanít Innsbruckban. Útjairól epikus vénával, mesélős stílusban szól; tisztelettel idézi föl jeles kollégái -- mint Rajeczky Benjámin vagy Dobszay László -- arcélét, fájdalmasan emlékezik meg Kodály Zoltán 1967-ben bekövetkezett haláláról, ami némi átrendeződéshez is vezetett a hazai népzenekutatásban. Az emlékezéskötet utolsó fejezetében (Család) összeszövi két családjának mába érő históriáját. Első családja volt az édesanyjáé, a csíki rokonságé, a másik a feleségéé, a budapesti famíliáé. Sárosi Bálint a tudós alaposságával és a gyakorlott tollforgató könnyedségével ír; olykor megkapóan elegáns humorral – például így: „Kitüntetéseimet leginkább olyanok tartják számon, akik úgy érzik, helyettük kaptam”. A képmelléklettel záródó „jegyzetsorozat” valójában kitűnően megírt memoár: egy nagyon messziről indult és nagyon messzire jutott első generációs értelmiségi, egy európai rangú zenetudós autobiográfiája és pályaképe. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"