A fiatal erdélyi költő második kötetét bevezető prológ első strófájában rövid és frappáns megfogalmazását adja annak, miben is áll a versvilága: „beszélni kéne erről-arról / lehorgadt szárnyak semmi mozgás / varánuszt simogat egy törpe / s rossz címre csenget most a postás”. Az a versvilág jelenik meg e ráhangoló darabban, amely nem egyszerűen köznapi nyelven, de olykor egészen laza slendriánsággal szól, miközben a fecsegésre emlékeztető mondatok között hirtelen föltűnik egy-egy megkapó szókép, találó metafora, meghökkentő hasonlat, aztán a versbeszéd újra visszahuppan a köznapiság szintjére. Varga László Edgár abszolút póztalan és eltökélten őszinte költő, aki a lehető legtermészetesebb módon versel, de minden poétikus póz vagy patetikus sallang nélkül. Nem teremt sem mesterséges ködöt, sem sugárzó aureolát maga körül, nem bonyolódik áthallásokba, utalásokba, nem épít föl allegóriákat, kerüli a szimbolikát, legföljebb a szürrealizmusnak enged. Őszintén beszámol alkotói gondjairól (voltaképpen; száz), fölsorolja, mit szeret, és mit nem szeret az életben (lista), majd hanyagul rágyújt egy cigarettára, miközben a gázművek ügyeletese megállapítja, lakásában szivárog a vezeték (marius meg egy magyar nő). Időnként úgy tesz, mintha csak úgy össze-vissza beszélne, eközben szinte észrevétlenül verset alkot: „nem leszel mögötte és nem leszel előtte / csak leírlak egy papírra mint goethe / nincs helyzeted s így nincsen semmi gondod / ha kifelejtek minden viszonyítási pontot” (mint goethe). Úgy tesz, mint aki csupán bámészkodik, miközben az égre figyel, a szférákat lesi: „szent isten valaki meg fog halni / valahogy túlfeszültek a csillagok / dolgozni kell addig is míg hagyják / míg be nem szakadnak az ablakok (önte). Varga László Edgár szinte észrevétlen vált át a köznapiságból az éteribe, szinte követhetetlenül imbolyog a létezés szintjei és kifejezésmódjai között, közben úgy tesz, mintha ott se lenne. Így aztán verseiben a lírai szubjektum jelen van, de önnön jelentéktelenségével tüntet, vagy más és más álorcát ölt: „és persze megint magamnál kötök ki / akár egy narcisztikus tengerész / egy tükör előtt álló adyendre / vagy egy folyton részeg petrigyörgy” (a névadás önbizalma). Verseiben sokszor föltűnik Erdély vagy Kolozsvár képe, de mindig csak mellékesen, az említés szintjén (saigon; se falu se város; brassó utca), olykor szót ejt családjáról, érzelmi kötődéseiről (nővéreim; apám), megemlékezik irodalmi-alkotói példáiról (shakespeare kolozsváron; arany jánoshoz). Néha föltekint az égre, de nem istent keresi, vagy ha igen, csak azért, hogy lerángassa a földre (átírtuk grétával; jézus a donáti út 420 ablakában; pilátussal és jézussal a kocsmában). Varga László Edgár hányaveti lírai egója látszólag a nemtörődömség poétikáját teremti meg, ahol csupa kisbetűvel, központozás nélkül, odavetett mondatokból, takargatott ritmussal, inkább csak sejthető rímekkel, könnyű kézzel fölvázolt szóképekkel születik egy sokat mondó költészet. Olyan líra, amely nélkülözni látszik a hagyományos poézis minden kellékét, de megőrzi és továbbviszi emberi lényegét. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"