A magyar származású, Keszt Péter néven, Szarvason született, gyermekként a koncentrációs tábort megjáró, héberül alkotó izraeli költő verseit Gergely Ágnes, Mezei András, Székely Magda és maga a költő fordította magyarra – ezt a sok éves filológiai, újraértelmező és tolmácsoló munkát jelzi a kötet alcíme: Nyolckezes. Jáoz-Keszt vallomásos költő, abban az értelemben, hogy mindig a saját érzelmei felől közelít a világhoz és a múlt képében megmutatkozó jelenhez. Önvizsgálat című kétrészes versében először arról ír, hogy nyaranta nem utazik távoli országokba, mert folyton a hazát keresi: „Távoli országokba / nem-utazom nyaranta. / Gyökeret / eresztek, földbe, levegőbe, / megkapaszkodni bennük”. A vers második tételében viszont kijelenti: „Néha / rám tör a tikkadt vágy az utazás után, / magamban már csomagolom a szükséges holmikat / a kislámpa fényénél / s elindulok, / hogy hovatartozásomat próbára tegyem”. A gyökérverés vágya és az utazás kényszere, a menekülésvágy vagy a hazára találás próbája váltakozik lelkében. Biztos hazát szeretne a magáénak tudni, ugyanakkor visszatérően utazásaival teszi próbára magát, hol is érezhetné otthon magát. Jáoz-Keszt tízévesen járta meg Bergen-Belsen poklát, hogy aztán Tel Avivban horgonyozzon le, mégis vele maradt a menekülés ösztöne és a hazára vágyás. Van valami jelképi erejű, szinte szakrális ragaszkodás, ahogyan a jeruzsálemi Templomhegy maréknyi földjéről ír (Maroknyi föld). Bár verseiben gyakran szól távoli tájakról, úti élményeiről, az emlékek folyton a nyomában járnak. Hiába tűnt el a karjáról a lágerben rátetovált szám, attól tart, hogy fölcsúszik inge ujja (Hallgatások). Már-már önkínzó módon a koncentrációs tábor rémes emlékeit idézgeti, szaggatott, egymásra torlasztott képekkel, rapszodikus sorokkal idézi meg a barakklakók életét (A tél tenyerén), a háború folytonos ijedelmét (Elsötétítés), az örökös lelki készületet a várható rémségekre (Rádió, újság, rádió); töredékesen, fragmentumokban ábrázolja a zaklatott tudat szétesett világképét (A sárga szín árnyékában). A versek érzelmi húrja rendszerint két véglet között rezdül: menekülés és otthonra találás, az ősök jelentette kötelmek és a mindent magunk mögött hagyó elvándorlás, az emlékek iszonyata és a feledés akarása. Köti a múlt, miközben szeretne a mának élni. E pólusok között vívódik, vergődik a lírai alany, de újra és újra rá kell jönnie: nincs menekvés, a múlt folyton a nyomában jár (Tel Aviv-i temető; Ami anyám után maradt; Anyám végnapjai; Özvegy anyám sirató éneke; Az utolsó álom). Jáoz-Keszt apró képekből állítja össze terjedelmesebb kompozícióit is, amelyekben a múlttól fölzaklatva, megnyugodni nem tudva összegzi sorsa tanulságait, és amely tanulságok helyenként apokaliptikus látvánnyá sűrűsödnek: „Ó árnyék / ó rémület / négykézlábra hull / mint a barmok // és üvölt a holtak nagy csendje felett” (Tájkép füstben, 9.). Külön ciklust képeznek a spanyolországi ihletésű, az ibériai táj lelkületét megragadó költemények (Córdoba zsidó negyedében; A granadai rózsa; El Greco toledói múzeumában). A szaggatott, egymásra torlasztott képekből álló, drámaiságukban azonban egységes kompozíciójú, vallomásos hangú, finoman bujkáló ritmusú költemények gyűjteményét a szerzőjükkel készült két interjú követi, ezekben szintén a magáén keresztül a zsidóság sorsáról beszél. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"