Az 1990-es évek második felében jelentkezett Nagy Cili a Nyugat költői által teremtett klasszikus lírahagyomány folytatójaként tűnt föl. Elődeire, rá is fölöttébb jellemző volt, hogy a gondolati mélység, az intellektuális tartalom az elegáns, kifinomult formákkal, a könnyed versbeszéddel párosult. A legnagyobbak nyomában járt, ahogyan az eredeti gondolatiság és a míves megoldások tökéletes harmóniában találkoztak költészetében. Egyszerre jellemezte nyitottság és fogékonyság, illetve eltökéltség és magabiztosság, az érzékeny invenció és a kristálytiszta formaérzék. Már első köteteit (Apollónsziluett, 1997; Halottak pedig nincsenek, 1999) ez a tartalmi-formai tökélyre törekvő összhang egyénítette. A legegyszerűbb, legköznapibb, legszokványosabb mondandót is erős és hatásos képiséggel, jó ritmussal jeleníti meg (Végzet; A szerelmem bátyja; Mária; Alma; Vége van stb.). A konkrét és reális látványt egycsapásra, az olvasó számára szinte észrevehetetlen gyorsasággal belsővé avatja, látomássá szublimálja, mert a létezés vaskos kérdéseit a lélek rezdületének megragadásával érzékelteti (A küzdelem előérzete; Kiválsz belőlem; Utazás stb.). Gyakori témája a párkapcsolat, vagyis a szerelem és a szakítás, a vonzalom és a kiábrándulás, a bizonyosság és a kétely. Verseinek régen is sajátja volt, hogy ellentétes érzelmeket, lelki dichotómiákat tudott egyetlen versben is hatásosan megszólaltatni - ez erős érzelmi intenzitású, fölkavaró verseire most is igaz (Beszélj; Akarom!; Szkeptikus; Eksztázis negatív; Szent; Rémület stb.). Lobogó érzelmek és higgadtan kidolgozott formakultúra együttese jellemzi Nagy Cili verseit; a drámai képek csiszolt versbeszéd formájában jelennek meg: "Van valaki, aki válaszol, / amikor egyedül akarok lenni, / és szenvedni a választalan / világtól. Csak ül mellettem. Ennyi" (Valaki, aki válaszol). Nagy Cili rendszerint intenzív érzelmeket szólaltat meg, erőteljes képekkel ábrázolja sokszor fölkavaró mondandóját, ugyanakkor versbeszédét hihetetlen önfegyelemmel formálja, és precízen kidolgozott a formakultúrája. Földközeli konkrétság és drámai hangoltság rendkívül gazdag nyelvi-stiláris-retorikai eszközökkel és klasszicizáló formák között jelenik meg. Az önmagát és másokat vádoló, marcangoló költőnő a legtisztább formanyelven szól. Műveiben sokszor a balladai tónus a dalforma könnyedségével ölt alakot, miközben nem egyszer "történetet" is mesél. Ami némi elmozdulást jelent korábbi költészetétől, az a konkrétumok, tárgyi motívumok, a köznapi gondolatok nagyobb szerephez jutása. Mintha az elvonatkoztatás, a belsővé szublimálás szándéka csökkent volna; mintha a költő perspektívája lejjebb ereszkedett volna - a Parnasszusról a köznapok valóságára. A kortárs líra olvasóinak élmény lesz a szép kivitelű, pompás reprodukciókkal illusztrált kötet. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"