Mezei Gábor Ianus-arcú alkotóként hol irodalomtudósként, hol – szintén sikeres és elismert – kortárs költőként lép olvasói elé. Legújabb könyve a tudós lírikus irodalomtudományos eredményeit mutatja be, melyben a szerző a későmodern magyar líra, valamint a ’70-es évek, illetve a kétezres évek költészetének sajátos térélményeit, a térkép, a kartográfia és a topográfia téralkotó eljárásait, ezzel szoros összefüggésben a költemények tér- és tájalkotó poétikai, retorikai és pragmatikai oldalát és eszközeit vizsgálja. Mezei Szabó Lőrinc, József Attila, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Oravecz Imre, Mészöly Miklós és Borbély Szilárd szövegeiben vizsgálja az embertől független természet reprezentációit, a természet és az egyén kapcsolatát, natúra és kultúra relációját, valamint e kapcsolat visszahatását a líra én pozíciójára, mely pozíció – a térben való lét tudatosításával, majd annak a hang keletkezéséhez hasonló dezantropomorfizálásával – elveszti biztosnak hitt határait, illékony közeggé válik, melyben e fluiditás, e rögzítetlen létmód a líra öntükröző médiumaként tud viselkedni. A szerző által elemzett költeményekben olyan köztes terek kapnak kiemelt figyelmet, mint egy hegy tetején álló kilátó, a Tiergarten vagy éppen egy fű által benőtt roncstelep.