Az amerikai David Abram eddigi tudományos tevékenysége, valamint gazdag életútja minden bizonnyal magára fogja vonni az olvasók figyelmét. Egy olyan könyvet vehetünk ugyanis kézbe, amely a fenomenológia filozófiai belátásait alkalmazza az ember és a környezet viszonyának ökokritikai elemzése során, s teszi ezt úgy, hogy megpróbálja az ember és a környezet, az ember és a világ megbomlott egyensúlyát visszaállítani, a technikai fejlődés és az életmódbeli változás révén beállt eltávolodást lebontani. A szerző kiemeli, hogy az ember, kiváltképp a városokban csak magával találkozik, hiányzik a fajgazdagság, nincs jelen a természet vadsága, a patakok, az erdők és a hegyek nem emberi világa, mely világgal való kapcsolat révén válik mégis az ember azzá, ami, vagyis emberré. A szerző gazdag személyes tapasztalati anyagot mozgósít elmélete megalkotása során, ugyanis éveket töltött bűvészként Kelet-Ázsiában, hogy így kerüljön a sámánok és gyógyítók bizalmába. Tőlük tanulta meg a népi gyógyítás alapjait, miközben az egyetemen filozófiát hallgatott. A könyv így a személyes élményeket, a természettel való (újbóli) találkozás elementáris és spirituális élményét, az érzékelés és a tapasztalás jelenségét egyrészt egy szubjektív leírásban, másrészt egy messzemenőkig tudományos, alapvetően Merleau-Ponty belátásait alkalmazó diskurzusban érvényesíti.