Jékely Zoltán (1913-1982) költészetét úgy jellemzik röviden, mint amely líra egységbe simította a nyugatos poétikai hagyományokat és az erdélyi magyar vers patinás tradícióit. Ennek a költészetnek, illetve az íróbarátok körében csak "Zsoliként" emlegetett költőnek az emlékezetét idézi - a sorozattól megszokott magas színvonalon és gazdag tartalommal - a Lator László összeállította kötet. A szöveggyűjtemény négy nagy fejezetének írásai ember és mű összetartozásáról szólnak, pontosabban az irodalmi alkotást teremtő szellem emberi portréját rajzolják meg sok szögből, igen árnyalatosan. Az első rész (Eltűnik egy világ) a Nagyenyedtől a Parnasszusig ívelő életút szemelvényeit adja közre, ahol sok-sok önéletrajzi ihletésű Jékely-vers mellett olvashatók édesapjának, Áprily Lajosnak a fiát említő művei, kortársainak (Szerb Antal, Halász Gábor, Vas István) és utókori méltatóinak (Pomogáts Béla, Weöres Sándor, Lator László) róla szóló cikkei. A második és harmadik fejezet (Madár-apokalipszis; Gyönyörű-vad futás) a Jékely-művek sokoldalú elemzéseiből ad gazdag gyűjteményt. Pályatársak, kritikusok, esztéták mutatják be köteteit, elemzik egy-egy költeményét: a szerzők névsora önmagában impozáns - Sőtér István, Szántó Piroska, Rónay György és Rónay László, Kormos István, Domokos Mátyás, Csűrös Miklós, Lengyel Balázs, Ágh István, Albert Gábor stb. -, mutatván azt is, ki mindenkit érintett meg Jékely Zoltán lírája és prózaíró művészete. Az utolsó fejezet (Világszél sepri az ember nyomát) az eltávozott költő siratásának dokumentumaként olvasható. Megszólal itt a feleség, Jancsó Adrienn, búcsúverset mormol a "földi" Kányádi Sándor és az ifjabb nemzedék nevében Nagy Gáspár. A kötet egésze pedig kirajzolja az "őz-költő" szellemi portréját - Lengyel Balázs találó hasonlatával -, aki "olyan volt őz-költő mivoltában, mint akit a való világ szüntelenül felver, megriaszt, sebes felismerésre kényszerít". "www.kello.hu © minden jog fenntartva"