Farkas Gyula A magyar irodalom története című monográfiája (200225214) a kezdetektől az 1930-as évekig adott igényes áttekintést, afféle folyamatábrát a nemzeti irodalom fejlődéséről; későbbi műve, Az asszimiláció kora a magyar irodalomban (1938) a kiegyezés és az első világháború közötti fél évszázad irodalmi alkotásokban megmutatkozó szellem- és művelődéstörténeti trendjeit méri föl. A szerző kiindulópontja, hogy a 19. század irodalma úgy jutott el az Ady Endre neve fémjelezte modernség koráig, hogy alig reflektált önmagára, ráadásul az 1900-as évek ragyogó irodalma szinte elhomályosította a megelőző évtizedek alkotóit. Ahogyan a kiegyezés nem volt beteljesítő folytatása 1848/49 programjának, úgy a kor szellemi élete is csaknem előzménytelen konstrukció volt; a múltba vezető gyökerek elszakadoztak, Budapest „hirtelen” világvárossá nőtt, az új írók és költők szakítottak a hagyományokkal, inkább Európára figyeltek, és mindeközben gyorsan növekedett az olvasóközönség meg az őket kiszolgáló sajtó és könyvkiadás teljesítménye is. Farkas Gyula szerint a világosi katasztrófa olyan súlyos cezúrát húzott a magyar életbe, amelyet 1867 sem tudott ellensúlyozni. A költészet meg egyenesen kettévált a Petőfi-epigon népiesekre és az útkereső modernekre; szembekerültek a hagyományok makacs képviselői és a "kozmopolita" újítók; erősen érezhetővé vált a nyugati irodalmak hatása és elmélyült a főváros-vidék ellentét – a szerző ezeket a nagy horderejű változásokat követi nyomon a könyvében. Az Előrajz a korszak szellemi életéről ad áttekintést: az értelmiség szerkezetének átalakulásáról, a zsidóság asszimilációjáról, Budapest mindent eldöntő kulturális centrum-szerepéről. Ezután a tárgyalt korszakon belül két periódust különböztet meg, az 1867 és 1900 közötti Az elidegenedés korát, valamint a századforduló és az első világháború kitörése közti A magyar regeneráció kezdetét. Farkas Gyula szerint a kiegyezés után páratlan szellemi asszimiláció kezdődött Magyarországon, az idegen nyelvű és gondolkodású entellektüelek nyelvi és szellemi (irodalmi) értelemben gyorsan elmagyarosodtak, ám eközben a gondolkodásuk eltávolodott a nemzeti hagyományoktól, eszményektől. Viszont a "magyar faji erő intenzitása" következtében a népiség gondolata később újra magára talált, és "a magyar parlag századunk elején újra virágba borult". E logika mentén mutatja be a magyar értelmiség eredet szempontjából megkülönböztetett három rétegét (a magyart, a szlovákot és németet, illetve a zsidó származásút). Szerinte ez az idegen gyökerű értelmiség elidegenedett a magyarság gyökereitől, lelkületétől és sajátosságaitól, ám ez az elidegenedés a századforduló táján megszülte az ellenreakcióját, és Ady Endre színre lépésével új korszak kezdődött, elindult a magyar regenerálódás szellemi (irodalmi) folyamata. Farkas Gyula tehát kevésbé alkotók és alkotások elemző bemutatását végzi el, hanem az 1867 és 1914 közötti évtizedek hatalmas kulturális átrendeződésének, a kor szellemi átalakulásának folyamatát követi nyomon. A műve inkább eszme- és művelődéstörténeti szempontú, noha kétségtelen, az irodalomtörténet fejleményein méri le a folyamatok eredményeit. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"