A kötet ajánlója, Falusi Márton azt írja a kárpátaljai költőnő verseiről, hogy „a női princípium egyszerre bensőséges és küzdeni kész hangot hordoz végig a valóságon; finoman rezdülő és erőteljesen életes műveket hív elő”. A versanyag alapján inkább azt lehet mondani, hogy az elfogadás és a tagadás között valahol félúton található Lőrincz P. Gabriella objektív lírája. Tárgyilagosan, pontosan, hideg fejjel, kutató tekintettel méri föl a maga helyzetét, mutatja be valóságszemléletét, gondolkodásmódját: „Illene már mindent tudni / Mindenkit ismerni / figyelni a jó modorra / Elvárás szerint / A koldusnak mindig adni / Megérteni az útszéli kurvákat” (Illeszkedés). Fő törekvése az objektivitás, a pontos látás igénye, ahogyan például a matematikáról ír: „vannak akik ismerik a számokat / rideg méltósággal / válaszolnak bármire / a mindenség matematikája / a bőrünk alá van róva” (Matematika). Szinte patikamérlegen vizsgálja az élet dolgait; önmagát és környezetét a hivatásos és lelkiismeretes megfigyelő tekintetével pásztázza, és így még a drámai helyzeteket is szenvtelenül képes tudomásul venni és leírni (Alba; Karrier; igény szerint; Másutt). Ugyanakkor valami nagy belenyugvással szemléli az életet, ennek megfelelően mindig megőrzi tárgyilagosságát: „Varjúkárogás az élet / Fekete zeneszó / Jézus herceg kegyelme / halvány / Elmúlt minden.” (Patmoszi jelenés). Lőrincz P. Gabriella Falusi Mártontól emlegetett nőisége talán ebben az elfogadásban, belenyugvásban ölt testet; lírai alanya szélsőséges érzelmi gesztusok nélkül, olykor reduktív módon, egyszerűen tudomásul veszi az élet tényeit. Nem szereti ezt az életet, olykor megtagadja, de nem is lázad ellene, mindössze hűvösen ábrázolja a megváltoztathatatlan valóságot: „Tudhatnád hogy kicsit sem érdekel / Nem örülök ha gyermek születik / Árva lesz utóbb mint mások is / Nyomorát majd egyedül viszi” (Tó). Ez a tárgyilagos szemlélet, ez a hűvös ábrázolásmód objektív lírát teremt, ahol a tényszerű megállapítások, a kijelentő mondatok a legadekvátabb eszközök a mondandó előadására, ezek leggyakoribb eszközei, mindehhez illeszkedő alakzata pedig a kötetlen szabad vers. A hajdani Szovjetunió elviselhetetlen életmódját (Zöld ág) épp olyan szenvtelenül idézi, mint a halál gondolatát (Fa), a természetet épp olyan illúziótlanul szemléli (Mozdulatlan), mint a saját lényét (Hiszekegy). Ebben a szinte rideg objektivitásban végső soron a magányosság nyilatkozik meg: „Önmagammal békességben / Alszom el. / Nekem nő gyermekem, / Virágom, / Verset, ha írok, / Én olvasom. / Saját kezemet fogom, / Ha imádkozni támad kedvem. / Magamért. / Engem segíts meg, / Istenem” (Ego). Az olvasóra marad annak eldöntése, hogy a lírai ego mérlege merre billen: a gondolkodó agy elfogadja a létezés tényeit, avagy a lélek önző módon – mintegy tiltakozásul -- csak magára gondol. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"