Nagy László 1974-ben "versbe vont tömény bölcseletnek" nevezte Bokor Levente költészetét. Az akkoriban - igaz, meglehetősen későn - pályakezdő költő évtized múltán megjelent első kötete (Befejezhetetlen mondat; 1983) is a filozófiában gondolkodó verselőt vagy a versben magát kifejező bölcselőt mutatta. Ez azonban még nem lenne oly különös. Ami igazán egyedivé teszi Bokor Levente líráját az talán az, hogy minden verse magába zárt és önmagában elemzendő mű, amely sem vertikális (időrendi), sem horizontális (tematikus-motivikus) kapcsolatot nem tart az életmű többi darabjával. Az 1957 és 2018 között keletkezett versek nagyszabású válogatása arról győzi meg az olvasót, hogy egy hihetetlen gondolatgazdag, ugyanakkor rendkívül sokféle formai megoldással élő (kísérletező) költő művét forgatja, és hogy minden verssel meg kell küzdenie, minden darabot meg kell fejtenie. Bokor Levente "lassú felfogású" embernek tartja magát, ám a lassú észjárás - mint írja "állandóan az alapokat kutatja, amelyek eltűntek'. Vagyis a költő nyíltan az alapvető kérdéseket teszi föl, az emberi létezés fundamentális és lényegi dolgaira mutat rá, mindig ismeretlen területen tör utat, szinte vakon tapogatózik előre az élet nagy kérdéseinek labirintusában, és miközben lehet, hogy csupán körbe jár, aközben az élet egyik forrásvidékét, a nyelvet fedezi föl. Ez azért fontos, mert - szerinte - a nyelv alkot az emberek egyedeiből közösséget. Bokor Levente pedig éppen a közösségi nyelvhasználat lassú megtanulásának korában él, abban a 20. században alkot, amely - mint a kisgyermekkor - most tanulja a közösségi beszédet (Mikor beszélnek a fákból; A szó lenne bár ecset; "Hegyi beszéd"; Közügy; A nyelvírónak stb.). A versekben megnyilvánuló ezerféle elvont gondolat, a költő által föltett alapkérdések sokasága igen elvont nyelven, szociatív módon jelenik meg a versekben. Ezt a nagyfokú absztrakciót, ezt a tömény bölcseletet csak részben és ritkán könnyíti meg a költő nyelvi játékossága (pl. Leteremtés könyve), szellemes szövegalakítása. Bokor Levente mintha mit sem törődne olvasói "lassú felfogásával", nem könnyíti meg a dolgukat, úgy ír, ahogyan az eltűnt alapkérdésekről maga csapongóan gondolkodik: rapszodikus filozofémák sorozatát alkotja meg, éspedig azon az elgondolt kollektív nyelven, amelyet a közösség most tanul. És persze a versek össze nem függése, a darabok magukban való zártsága sem ad eligazodási pontokat az olvasónak, akinek tehát minden költeményt külön-külön kell megfejtenie, neki magának is meg kell fogalmaznia a létezés alapkérdéseit. A sokféle formában szóló, szinte vegytisztán gondolati költészet - gyakorlott olvasókat föltételez. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"