A hazai szocializmus, illetve diktatúra-korszak kutatójának első sport tárgyú könyve arról győz meg, hogy létezik egy párhuzamos magyar futballtörténet, amikről a kortársaknak nem lehetett tudomása, de sejtelmük is alig. 1949 után, majd 1956-ot követően a vasfüggöny mögé zárt, meglehetősen belterjes világ volt a hazai labdarúgás, mégis a Rákosi-korszakban jutott soha nem látott magaságba. A közhiedelem akkoriban úgy tartotta, hogy a hatalom a tenyerén hordozta a focistákat – Mező Gábor ennek épp az ellenkezőjét állítja. A világklasszis Aranycsapat tagjai papíron mind kommunisták voltak, akik „rajongtak” Rákosi Mátyásért, legalábbis folyton ezt kellett demonstrálniuk. A látszólag aranyéletet élő játékosok folyamatos félelemben éltek, hiszen volt köztük kényszerrel besorozott tiszt (Hidegkuti Nándor), volt, akit korábban internáltak (Lóránt Gyula), volt, akit letartóztattak, majd elengedtek (Grosics Gyula), másokat erővel irányítottak át más klubokhoz (Deák Ferenc, Kocsis Sándor, Czibor Zoltán), volt, akit példastatuálás céljából kivégeztek (Szűcs Sándor), mások meg elhagyták az országot (Kubala László és Puskás Ferenc). Mező Gábor 24 fejezet sorában beszéli el az ’50-es évek magyar labdarúgása élvonalbeli játékosainak „másik” – a kortársak előtt is rejtve maradt – életét, hányatott sorsát. Elbeszéli, hogy a vérbeli Fradi-játékos Deák Ferenc „Bamba” hogyan lett kényszerűen az örök rivális Újpest focistája; hogy Hidegkutinak (eredetileg Hidegkuthy) a nevét is módosítania kellett, és a zseniális Czibor Zoltán miért játszotta meg a kiszámíthatatlan extravagáns figuráját, kik és miért távoztak nyugatra, és hogyan esett ki egy barcelonai kórház ablakán Kocsis Sándor. A labdarúgók életének és pályájának fölidézése közben elbeszéli, hogy a cezaromániás honvédelmi miniszternek, Farkas Mihálynak miért volt szívügye a futball, hogy a kommunista rendszer miként használta föl a sportsikereket propagandacélokra, aztán 1954 után miért lett kevésbé fontos a futball, és hogyan reagált a hatalom a több játékos „disszidálásának” hírére, hogyan működött a kézivezérelt sportsajtó, vagy milyen céllal készült A csodacsatár (1956) című játékfilm. Mező Gábor azzal zárja az ’50-es évek magyar labdarúgása párhuzamos történetének személyiségekre összpontosító krónikáját, hogy a játékosok „csak a pályán lehettek szabadok”. A sok szövegidézetet és archív fényképet tartalmazó lebilincselően érdekes, olvasmányos futballtörténet minden sportgyűjteményben helyet kaphat. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"