A tizenharmadik önálló verses kötetével jelentkező Oláh András ama költőink közé tartozik, akiknek a versbeszéde tüntetően egyszerű, a köznapok modorát idéző, szóhasználata egyenesen profán, és akiknél a versalkotás varázslata épp arról szól, hogy ezt a laza szövegkorpuszt valamiképpen lírával, poézissal fűtik át. Ráadásul egyáltalán nem könnyíti meg saját dolgát, ugyanis verseinek egy része olyan szabad versben megfogalmazott helyzetdal, ami megint csak a köznapok kissé szürke miliőjét, hangulatát idézi. Leírja például a gyulafehérvári székesegyház előtti, régészeti föltárás miatt föltúrt teret, ahol egy öreg zsidó turista a fényképezőgépét babrálja (láz); megjeleníti, ahogyan egy téren meleg ételt osztanak a hajléktalanoknak, és ahogyan a gőzölgő leves párája összekeveredik a fagyoskodó éhezők leheletével (karácsony); fölemlíti, hogy egykor Jugoszláviából lehetett márkás farmernadrágokat behozni (lecke a hazáról), és megverseli a villanydróton napfürdőző madarakat (eltévesztett pillanat). Az egyszerű versbeszéddel rögzített köznapi jelenetek és helyzetek kötetlensége az olvasó számára ismerős, a megszokottság érzetét kelti. Ráadásul üzenetének témái is hagyományosak: az ifjúság iránti nosztalgia, a szerelmi csalódás fájdalma, a betegség gyötrelme, a háborúkkal és a trianoni szétszakítottsággal terhelt történelem, az elmúlástól való félelem, a veszteségek ténye és sejtelme – valamennyi régóta ismert verstéma. Oláh András poézise éppen abban áll, hogy az ismert motívumokat, a köznapi helyzeteket, a jellegtelen atmoszférákat lírává képes emelni. És ez a varázslat rendszerint az utolsó csattanós sorral következik be, itt válik világossá az olvasó számára, miről is szól valójában a vers. Hogy nem az árkokkal szabdalt, földúlt tér a fontos az öreg turistával, hanem Trianon fájdalmának máig érő érzete. Egyik darabjában a magaslesen várakozó vadász csöndes merengését, tűnődő várakozását írja le, ám csak a vers végén derül ki, hogy a futni hagyott vad a társa volt (magasles); az ölébe ülő párját a cigaretta füstjén át szemlélő lírai alany a „megvakult emlékezet” rémét sejti föltűnni (kivétel). Oláh András tehát a szürke élettények mögött megbúvó, vagy épp csak fölsejlő drámai lényeget villantja föl verszáró soraiban. A kötet hat tematikus ciklusa közül az első a szülőföldről szól (lecke a hazáról); a második és a harmadik a szerelemről és a csalódásról vall (fölégetett hidak; tájékozódási pont); a negyedik – Juhász Gyula örök szerelmére utalva – az elmúlt szerelmet siratja (Anna naplójából); az ötödik az elmúlás verseit tartalmazza (szökési kísérlet); míg az utolsó a könnyedebb hangú, játékos szellemű darabokat (modoros modortalanságok). Oláh András szabad versei a köznapiság szokott környezetében vallanak a lélek sebzettségéről, az ember kiszolgáltatottságáról, a csalódásokról és a magányról: „nyitott szemmel heversz / az álmatlan éjszakában / bosszant a percmutató hetyke kevélysége / megkísérled kijátszani az emlékeket / próbálsz görcsösen másra figyelni / valami semlegesre” (ami nem te vagy). Így lesz a leplezett, majd hirtelen föltárt lírai érzékenység egyéni hangú lírikusa, ennek tükre új kötete, az Április bolondjai. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"