„Ha olykor álmaidban / démonokkal táncolsz, / gondolj másnap angyalaidra” – írja Olykor című versében Peremartoni Zsuzsanna, e hatásos és sokatmondó képpel villantva föl egyik alapvető fölismerését: az ember egész életében ambivalenciák között imbolyog. A költőnő az élet számos mozzanatában látja meg a kettősségeket, az ellentmondásokat: „Könnycsatornáimból a sós / áradat jelzi most, / hogy boldog vagyok” (Milyen jó…); „Te vagy a tűz, a víz, / a tenger, / amely visszatükröződik szemeimben” (Egyszer); „Mi lett a tegnap / derűiből? / A kacagások megfagytak / a pohár alján” (Életünk). A szerző nagyon pontosan érzékeli, micsoda ellentétek feszülnek a személyes létezésben és a nagyvilágban: rajongó szerelem és hideg elutasítás (Abusive; Egy esti napon), az ünnep fénye és a magány borúja (Emlékül); a létezés magasabb szférájában fölfedezi a muzsika hangjai és a színek összetartozását (Művészetek), gondolatok és illatok egymásra hatását (Abszurd kocsma). Az élet mindenütt jelenlévő ellentmondásainak ábrázolása mellett másik nagy témája a mediterrán táj és életérzés dicsérete. A költőnő az olasz hegyek, tengerpartok, műemlékek, kisvendéglők lelkes hangú megéneklője (Ajánlás; Fura ismétlés; Üdv’). Egy helyen ki is mondja: „Imádok más / kultúrákban lenni. / Elhagyni egy tudatot, amelyet talán muszájból / megtanítottak” (Gondolatok). Itália iránti rajongása nyilván elvágyódásából is következik, miközben ezer szállal kötődik az itthoni valósághoz (Munkába menet; Időtlenségben). Peremartoni Zsuzsanna életérzése önmagában is belső ambivalenciát mutat: két lábbal áll napjaink magyar valóságában, pontosan érzékeli létünk minduntalan előbukkanó kettősségeit, de talán épp ezért sűrűn elvágyódik, hol Itáliába, hol csak egy magányos, tűnődő sétaútra, egy kávéház sarokasztalához. Ezek után nem meglepő, hogy hangja vallomásos, szemlélete az alanyi költőé, ám ez a nézőpont nem párosul egyoldalú vagy túlzó érzelmi megnyilvánulásokkal, de mindig törekszik az objektivitásra, a távolságtartásra, hogy a lehető leghitelesebb képet rajzolja a világról és a világ látványa kiváltotta érzelmeiről. Távolságtartása azonban nem ironikus, hanem tárgyszerű, ami oda vezet, hogy versnyelve pontos, sokszor nominatív jellegű, megnevező-leíró funkciójú: „Most üres minden, / utcák, terek. / Egy realista / valóság vegyül / a vidéki élet / unalmas falai között” (Egyfajta mozgásban). Peremartoni Zsuzsanna az összetett vagy klasszikus poétikai fogásokat messze elkerülve, egyfajta szenvtelen realizmussal, tárgyilagossággal nézi és ábrázolja a világot. Kevésbé szóképekkel, metaforákkal, inkább tűhegyes pontossággal fejezi ki léttapasztalatait és elvágyódását, amelyek szintén nagyon konkrétak. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"