„Az agylyuk pont olyan, mint a gomblyuk. Egyikben sincs semmi” – e mondattal ajánlja a kiadó Postásy Csaba új verseinek kötetét. Ez a versvilág két pillérre, egy tartalmi és egy formai talapzatra épül. Tartalmi szempontból individuális költő, aki rendszerint önmagát szólítja meg, önmagát fejezi ki, önmagáról beszél, mégsem alanyi költő, ugyanis nála a személyesség mindig a saját univerzuma perspektívájában jelenik meg, ráadásul olykor szürrealista módon. Formai tekintetben költészetének alappillére a játékosság, a csaknem szabados nyelvhasználat. Vagyis nem közügyeket és közösségi gondolatokat jelenít meg, tehát messze áll a képviseleti lírától; magával tölti ki költői glóbuszát. Ezt az önfölnagyító műveletet a magyar nyelv könnyed, játékos, olykor szellemeskedő alkalmazásával teszi. Valahogy így: „Szüless, siess / Tanulj, fizess / Munkát? –- Keres? / Ugyan – Szeress!” (Tét nélküli élet). Igazi erőssége az anyanyelv érzéki használata; néhány betű elhagyásával, fölcserélésével egészen átszínezi egy-egy szó, verssor jelentését; merész grammatikájával újraalkot szintagmákat, szövegszerkezeti egységeket; máskor a szavak eredeti jelentését vagy alakját facsarja ki, olykor végletekig menően, miközben szellemes, játékos asszociációkkal, hasonlatokkal, meghökkentő szóképekkel él. A kötet individualista tartalmának és játékos formavilágának egészét jól jellemzi a nyitó vers: „Ha én valóban porból és hóból / Lelketlen agyagból / Magamból s magamért vagyok / Akkor agyamban / Miért izmoznak folyton / Oly lelkesen peckesen / Testetlen, meztelen / Esztelen démonok?” (A nagy kérdés). Mondhatnánk, Postásy Csaba világában minden másként van, mint a valóságban: csapatostól jönnek a Holdak (Telihold kor), az álom a testét festi meg (Éjelőm), a világos kép sötétre néz (Sakkfeladvány), de mindezek nem annyira a szürrealizmus, inkább a különc játékosság jelei. Némelyik verse már-már úgy hat, mint amelyik valami öngerjesztő folyamatban önmagát írja megállíthatatlanul: „Lejárt lemezem / Dadogó szavam / Avult álmaimból / Riadó tanaim / Mind kiégtek / Magamtól is félek / Tépett papírtollú szárnyam / Hamvai hullnak halkan / Nem beszélnek / Nem feszülnek többé / A szembeszélnek” (Blú börd). Postásy Csaba versvilágában, ha egyáltalán létezik fix pont, valamiféle szellemi origó, akkor az önmaga, de körülötte minden össze-vissza kering, irizál vagy pulzál – ettől és a sokszor túlzásig vitt nyelvi leleményektől egész költészete valóságfelettivé válik. Ebből a homályos szédületből olykor csak a triviális, alpári szóhasználat eszmélteti föl az olvasót (A nagy felismerés; Bye báj; Mocskos szívvel; Bassz ki a hiénákkal). Sokszor nem is lehet eldönteni, hogy valamilyen öngerjesztő nyelvi automatizmussal ír, vagy bravúrosan formálja a nyelvet, játszi módon magához igazít grammatikát, stílust, versbeszédet: „Védtelen a Lélek / Értelem nélkül / Ha lélek nélküli Értelem / Tör reá Féktelen / Félelem nélkül” (Lék). Postásy Csaba egy kusza összbenyomású, kissé kaotikus világ közepéből tekint az olvasóra; folyton önmagáról ír, de mégis alig ismerjük meg, mert inkább színes-izgalmas glóbuszára figyelünk. És nehéz eldönteni, hogy a káosz végtelensége valójában a költő univerzuma vagy csak annak a játékosan tükrözött látszata. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"