Eredetileg 1952 és 1958 között jelent meg Isaac Asimov – David French álnéven írt – Űrvadász sorozata, melynek köteteiben a szerző azt kívánta bemutatni, elsősorban a fiatal olvasóknak, hogy a kor csillagászati ismereteinek fényében mi lehet az űrutazás jövője. Mindazok természetesen a korabeli csillagászati elképzeléseken alapultak, melyek egy részéről utólag kiderült, hogy nem reálisak (mint például, hogy csatornák lennének a Mars felszínén, melyet marslakók építettek). A hatrészes ifjúsági sci-fi széria magyarul először 1992-ben jelent meg, a Cédrus Kiadó gondozásban, majd egy kötetben is napvilágot látott, az Asimov teljes science fiction univerzuma hetedik kötetében (legutóbb: 201226186). A Gabo Kiadó nemrég vállalkozott a széria újrakiadására, méghozzá új fordításban. Az első és második részt tartalmazó első kötetből (Az űrvándor, Az aszteroidák kalózai; 202123145) ismerhettük meg a sorozat főhősét, David „Lucky” Starrt, a Tudományos Tanács legfiatalabb tagját, aki előbb az emberek által benépesített Marsra ment nyomozni egy titokzatos haláleset-sorozat kapcsán, és találkozott a felszín alá menekült marslakókkal is, majd a kisbolygóövezetbe ment, hogy elfogja az űrkalózokat, és nem mellesleg bosszút álljon szülei gyilkosain. Most a széria harmadik és negyedik része jelenik meg ismét, tovább folytatva Starrnak a Naprendszer gonosztevői elleni csatározásainak elbeszélését. Az eredetileg 1954-ben megjelent A Vénusz óceánja cselekménye szintén egy korabeli tudományos tévedésen alapul. A regény születésének idejében ugyanis a csillagászok azt gondolták, hogy a Földhöz legközelebbi bolygó egész felszínét óceán borítja – csak a Mariner II űrszonda 1962-es útja bizonyította be, hogy mindez nem igaz, sőt a felszínen uralkodó rendkívül magas hőmérséklet miatt a bolygón egyáltalán nincsen cseppfolyós víz. A történet szerint azonban egy összefüggő óceán borítja a Vénuszt, ez azonban nem akadályozta meg a Naprendszert gyarmatosító embereket abban, hogy a sekélyebb óceánok felszíne alatt vízalatti kolóniákat hozzanak létre, hatalmas kupolavárosokban. Mindezek azonban úgy néz ki, veszélyben vannak, ugyanis különös balesetek és lopások történnek, melyek a bolygó élesztőmonopóliumát veszélyeztetik. Így aztán a Tudományos Tanács odaküldi Lucky Starrt, hogy John Bigman Jones-szal együtt utánajárjon a dolognak. A bolygóra érkezve azzal szembesülnek, hogy valamiféle elmekonktroll áldozatául estek a vénusziak… A következő rész (az eredetileg 1955-ben megjelent A Merkúr óriás Napja) szintén egy korabeli tévedésen alapul. Akkoriban ugyanis még azt gondolták, hogy a Naphoz legközelebbi, kopár bolygó forgási és keringési ideje megegyezik, és ebből kifolyólag a Merkúrnak mindig csak az egyik oldalát éri napfény, a másik fele pedig teljes sötétségben van (mindezt 1965-ben radarokkal végzett megfigyelések cáfolták). Viszont ez a meggyőződés lett a könyv cselekményének központi eleme, és a történet szerint a Merkúr telepesei arra használják fel a Nap hatalmas energiáját, hogy óriási erőművet létesítsenek, melynek segítségével napenergiát juttassanak az űrbe. A Fény Tervezetet azonban úgy néz ki, valaki szabotálja, és ebben az esetben is Lucky Starr-ra vár a feladat, hogy felkutassa az ellenséget… "www.kello.hu © minden jog fenntartva"