„A költő törmelék- és forgácsgyártó, mert erre predesztinálja a sorsba vetettsége, létszorongatottsága. És arra, hogy folytonosan újramesélje azokat a történeteket, amelyekbe az ún. kultúra be van zárva” – írja a fiatal költő első kötetének versanyagáról a felvidéki pályatárs, Csehy Zoltán. E jellemzésben benne van Puskás Dániel lírájának alapvető tartalmi és formai jellegzetessége, nevezetesen, hogy versei mögött igen gyakran kulturális, mitológiai, művelődés- és művészettörténeti háttér-tartalom húzódik meg; formai tekintetben pedig a tömörség, a csaknem szófukar súlyosság, olykor a töredékesség, szaggatottság egyéníti. Első ciklusában (A vakok legendáriuma) a Biblia világát, alakjait idézi: Lázárt, Mária Magdolnát, a kétkedő Tamás apostolt, a damaszkuszi úton megforduló Sault, illetve Pál apostolt. E versek azonban távolról sem lírai portrék, sokkal inkább az emberéletet jellemző hirtelen fordulatok, váratlan kanyarok és kitérők megörökítései: a vak Bartimeus visszanyeri látását, Tamás hinni kezd, Thaisz, a parázna asszony megtér. Puskás Dániel a bibliai alakok megigazulásában mutatja föl emberi történetei tanulságait, de sosem a kegyes olvasmányok stílusában, hanem a mai költészet kissé darabos, szaggatott, utalásos modorában. Más verseiben is sűrűn él művészeti utalásokkal: egy Chagall-képre (Miért nem láttam, hogy 1917 – 18), a bölcs Salamon példájára (Ros hasana) hivatkozik; számos verset szentel az ógörög hagyomány alakjainak (Danaé; Alkesztisz; Pügmalion), művészettörténeti, mitológiai, kultúrtörténeti utalásokkal telített sorokban. De a köznapi témák, a profán motívumok megverselésekor is gyakran él művészetből ellesett hasonlatokkal, példázatokkal: „Mintha egy szobor köré / visszaragasztanám a levésett forgácsokat. / Türelmesen, a legkorábbitól a legfrissebbig, / míg újra egyetlen nagy márványtömb áll előttem” (Visszaragasztani). A világos utalások vagy az áttételesebb példázatok alkalmazásán túl versnyelvének sűrűsége jellemzi darabjait, a szó szerint fragmentum-szerű versekig jutóan (Míg egy papírfecni elég című füzérben), amelyben példát ad az enigmatikus tömörségre, az epigramma-szerű megfogalmazásra. Puskás Dániel olykor töredékes soraiban, nyilvánvaló és homályosabb utalásaiban, mitologikus-kulturális-művészeti toposzaiban minden mozgásban van, még az utcák is vánszorognak, mint a gleccserek, az emberek meg egyik napról a másikra megváltoznak. Ebben a folyton elmozduló, átalakuló, képeivel egymásba áttűnő világban valamennyi elementum kiszámíthatatlan, ám az objektív ábrázolás, a súlyos mondandó tömör megjelenítése valami utánozhatatlan nyugalmat áraszt, a biztos tudás erejét sugározza. A szerző első kötete a több ezer éves európai kultúrát magáénak ismerő ember egyszemélyes mitológiáját jeleníti meg, helyenként a történetek eredeti drámaiságával, helyenként a mai kor ironikus látásával. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"