1938-ban jelent meg Gaali Zoltán repülőtiszt két kötetes monográfiája Székelyföld várairól, s a hozzájuk fűződő történelmi regékről, legendákról. A szerző a korábbi szakirodalom megállapításaira, valamint saját utazásain szerzett tapasztalataira támaszkodva állította össze ezt az Orbán Balázs hagyományaira nagyban építő honismereti munkát, igazi adatgyűjtő szenvedéllyel, rajongó múltszeretettel és pátoszos hazaszeretettel térképezve fel régi közigazgatási egységek - vagyis a székek - szerint végighaladva az erődítményeken (esetleg ezek valóságos és/vagy folklórban létező maradványain) Udvarhelyszéktől és Csíkszéktől Háromszéken, Marosszéken és Aranyosszéken át a Barcaságig. Vannak ezek között ma is épségben állók (mint például Prázsmár), romok, meg olyanok is, amelyeknek még a nyomai is alig láthatóak (mint a tusnádi Sólyomkő vára). Feltűnő, hogy a határőrző székelyek nem a jól védhető szorosokban építettek várakat, nem a Kárpátok nyílt hágóin raktak erősségeket, hanem beljebb, a lankásabb, lakottabb vidékeken. Ennek - Gaali szerint - az ősi magyar hadviselési forma, a csalogató taktika továbbélése az oka: a védtelennek tűnő szorosok csábították a hódítókat, akik így csapdába estek a hegyek, s az ott megbúvő erődítmények szorításában. A mű bevezetője a sajátos hadviselési forma és a székely várépítészet sajátosságai mellett összefoglalja a székelység eredetére és mentalitására vonatkozó korabeli ismereteket is. Csaknem százharminc vár leírása és a kapcsolódó legendák interpretációja pedig ritka gazdagságú művelődés- és hadtörténeti, illetve helyismereti gyűjteménnyé teszi a munkát, amely nemcsak az Erdély története és mondavilága iránt érdeklődőknek ajánlható, hanem vártúrához valóságos útikönyvként is szolgálhat, illetve a történelemtanításban is felhasználható. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"