Tóth Erzsébet az 1979-ben 45 fiatal költőt bemutató Madárúton című antológiában debütált, olyan pályatársak között, mint Csordás Gábor, Ferencz Győző, Géczi János, Lezsák Sándor, Matyikó Sebestyén József, Osztojkán Béla, Rakovszky Zsuzsa, Szervác József, Turcsány Péter vagy Zalán Tibor. Akkor sem voltak "igazi" költőnemzedék, azóta pedig útjaik sokszorosan elágaztak, viszont – nyugodtan lehet mondani – Tóth Erzsébet megőrizte egyenletes teljesítményét, szinte változatlan költői egyéniségét, valóságszemléletét és lírai-poétikai alapformáját, a végletekig csiszolt szabad verset. Azután megőrizte konkrétság és lírai lebegés kettősségét, a földön járás és a magasabb szférákba emelkedés dichotómiáját, ahogyan erre kötete címe is szemléletesen utal. Költészetének legszembetűnőbb vonása az állandóság, a maradandóság, ahogyan erre Ágh István is rámutatott, mondván Tóth Erzsébet műve olyan, mintha egyetlen nagy verset írna tovább folytatásokban vagy újabb és újabb variációkban. A költő világképe, lélekállapota, hangfekvése, képi látása konstansnak bizonyult az elmúlt csaknem negyven év alatt. Sokszor egyetlen versen belül is ugyanazt a gondolatot, képet forgatja, több oldalról elemzi, más-más szögből ábrázolja (A puszta szó; Óda az ősz hajú férfiakhoz; Megszületik augusztusban; Nem tart ki estig; Egy márvány pillanatban; Nyáresti hüllők). A folyamatosan érzékelhető szemléleti, hangzásbeli állandóság mellett föltűnik, hogy milyen sok témát, motívumot variál, mennyi elágazása, utalása, áthallása, kulturális háttér információja van egy-egy versének, nem is szólva a rokon témák fölvetéséről (Az idegenvezető gondolatai; Elővesszük a fekete ruhát; Spinoza reggelije). Verseiben természetesen fontos szerep jut az emlékeknek, sűrűn szentel művet egy-egy váratlanul fölbukkanó vagy csak fölsejlő emlékképnek (Nagymama pirítsa; Vendégségben; Nagymama Karilja; Ez már az előadás?; Illatok emlékében). Apró élettények, a lét alig érzékelhető elementumai és nagy ívű vagy épp elmélyült gondolati összefüggések, képtársítások, metafora-láncolatok váltogatják egymást a verseiben. Végül is Gróh Gáspárnak van igaza, aki azt írja: "Magától értetődő természetességgel érvényesül a líra ősi természete: amire igazi költő néz, abból költészet lesz, miközben a versek tárgya megőrzi eredeti természetét." Ilyen értelemben is egyéni és korjellemző, konstans és folyton változó Tóth Erzsébet lírája. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"