Czinki Ferenc 2014-ben a Visegrádi Alap ösztöndíjasaként másfél hónapot töltött Pozsonyban. Ahogyan maga mondta egy interjúban: egy hónapig nem csinált mást, csak járta a várost, hagyta, hogy a benyomások, élmények szabadon hassanak rá. Kóborlásai során eljutott az óvárossal szemben, a Duna túlsó partján fekvő óriási lakótelepre, Pozsonyligetfalu betondzsungelébe, amely óriási méretével és szürke egyhangúságával vetekszik a hajdani Szovjetunió nagyvárosaiban fölépült lakótelepekkel. Az írót ez az amúgy nyomasztó lakótelep érdekelte, ide járt ki rendszeresen nézelődni. A másik, ami fölkeltette érdeklődését és megmozgatta fantáziáját, az nem volt más, mint az építeni kezdett, de hamar abbamaradt pozsonyi metró néhány torzó maradványa. „Ha lenne metró, ez lenne a központi állomás, indulnának a járatok minden irányba. Most viszont csak egy bonyolult aluljáró.” Többek között itt bámészkodik az író, aki már nem egyszerű turista a városban, de még nem is pozsonyi lakos; még itt-ott eltéved, de már ismer egy magyar hentest és van kedvenc trolijárata. Időnként fölkeresi „A hársfához” címzett kocsmát, ahol összeszokott társaság múlatja az időt. Egy alkalommal egy gyilkosság történetére lesz figyelmes az író, arra, hogyan ölték meg a jóságot 1983 májusában vagy júniusában a pozsonyligetfalusi betondzsungel egyik elhagyott szegletében. Az író azonban nem a lehetséges vagy megtörtént eseményre figyel, hanem a helyekre, hangulatokra, arcokra. Ezért könyve nem annyira regény, inkább olyan, mint egy fotóalbum: szavakkal ábrázolja Pozsony pillanatképeit egyrészt az 1983-as évben, másrészt az ösztöndíjas kinn tartózkodása idején, 2014-ben. Az író a kisregény 26 rövid fejezetében -- két idősíkban -- voltaképp pillanatfelvételeket mutat a szlovák fővárosról, a vendéglőkről, a terekről és utcákról; leírja, milyen az éjszakai tér, amikor az utolsó troli kanyarodik be a sarkon, milyen sört iszik, milyen sápadt arcú betegek népesítik be a kórház kertjét; leírja a Slavín magaslatot a szovjet emlékművel, a gyárvárost, és mindeme részlet- és hangulatrajzok közben lassan-lassan kibontakozik az 1983-as gyilkosság története, ahogy a pozsonyligetfalusi éjszakában valaki elindul egy nagy késsel, hogy végezzen a jósággal. Az író pedig 2014-ben egyik kocsmából a másikba megy, közben egy rövid hajú, tornacipős lányra vár. Várakozik, várakozik, fogalma sincs, mikor jön a lány, de tudja, hogy bizonyosan eljön; bizonyosabban, mint a pozsonyi metró szerelvénye. A szerzőt nem a régi magyar főváros műemlékei ragadják meg, hanem a szocialista korszak betonmaradványai, mint a közép-európai torzó-lét megannyi emléke, illetve a mai modern város képe. Czinki Ferenc voltaképp Pozsony hangulatáról, városrészeinek arculatáról írt állóképek sorozatából összeadódó kisregényt, amelynek nincs is igazán cselekménye, vagy ami mégis van, azt nem az író, hanem a hely szelleme generálja: az 1980-as évek szocialista fővárosának és a 2014-es év Pozsonyának furcsa – ám Közép-Európában nagyon ismerős – kontrasztja. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"