Balogh Gergő újabb monografikus igénnyel megírt irodalomtörténeti és irodalomelméleti belátásokat magába sűrítő kötete a „modern irodalmi tudattal” vet számot. A szerző arra volt kíváncsi, hogy a 20. század első harmadában – Horváth János 1922-ben megjelent Magyar irodalomismeret című tanulmányát kiindulási alapul véve – hogyan változott meg az irodalom magáról alkotott képe, az író-mű-befogadó hármasát milyen kulturális gyakorlatok, mediális meghatározottságok, sajátos történeti viszonyok rendezték újra a korábbi évtizedekhez képest. De álljon itt a kötet tartalmának tömör foglalataként, ahogy a szerző maga fogalmazza meg kutatásainak célkitűzését: „A monográfia címe ilyen értelemben azokra a folyamatokra utal, amelyek felvetéseim szerint a modern magyar irodalom heterogén lehetőségfeltételeinek rendszerét – és ez fontos kitétel: – a legalapvetőbb szinten előállították. Ez utóbbi mozzanat ugyanakkor nyilvánvalóvá is teszi a vizsgálat határait, rámutatva annak vázlatos mivoltára. Az, hogy a vizsgálat tárgya az irodalmi tudat legalapvetőbb összefüggéseire irányul (olvasók, írók, művek, közegek – oktatás, jog, gazdaság, közvetítés), azt is jelenti, hogy e munka nem a befejezése, hanem a kezdete egy olyan, az irodalmi modernség és a társadalmi modernitás sokszínű és bonyolult viszonyát vizsgáló átfogó kutatásnak, amely jelen értekezés eredményeinek belátásaira építve valósulhat meg.”