A régebb óta együtt dolgozó, filozófiával foglalkozó szerzőpár esszéregénye egyszerre nevezhető filozófiai traktátusnak, misztikus szövegnek és ún. poszthumán prózának. Az utóbbi azt jelenti, hogy újabban megjelent az irodalomban az olyan nem-antropocentrikus irály, amely éppenséggel nem emberi történeteket akar elbeszélni, hanem az ember – és általa a nyelv – hiányának közös történetét, az emberi nem kipusztulását okozó metafizikus katasztrófa utáni állapotot jelenítve meg. Nem véletlen, hogy a regény bevezetőjében a semmi írói megjelenítésének nehézségéről értekeznek. A 13 fejezetből („ablakból”) álló esszéregény voltaképp vállaltan műfajtalan textus, hiszen a szerzők úgy tartják, hogy a műfaji ismérvek ugyanúgy elmosódnak, szétmállanak, mint minden, ami víz alá kerül. A regénynek ugyanis egyetlen történésre emlékeztető szerkezeti szála van: az alámerülés, az elsodródás, a megsemmisülés, a gonosz általi legyőzetés. A könyvnek nincs elbeszélhető cselekménye, mert a szerzők célja éppen az, „hogy az olvasó életét megnehezítsük, valamiképp elgondolkodtassuk, a saját létét is kérdőre vonhassuk. A regény megírása is egy spirituális élmény volt számunkra, a féktelen önfeledtségből született. Ezt az eksztázist kívántuk megjeleníteni…” A mű voltaképp a hiányról, a megsemmisülésről, a semmiről szól, lényegében a szerzők képviselte abszentológia fölfogását közvetíti. Az abszentológia nem más, mint „a hiány-központú fejetlenség, amelyet mégis elméleti szigorúság jellemez.” Ez a fölfogás elutasítja az elrothadt kapitalizmust, de a keletkezett űrbe nem akar valami más, „hasonlóképpen szánalmas, kudarcos alternatívát” helyezni. Az abszentológia a társadalmi és természeti kríziseket vizsgálja – ugyanezt teszi ez a tézisregény, amely az elmerülés, a fulladás eksztázisát ábrázolja, és amelyben végül is elmosódnak a gondolatok, a filozófiai rendszerek, a világnézetek. A szöveg voltaképp fölbontja önmagát, ugyanakkor az értelmetlenség eksztatikus megragadására törekszik, miközben olyan szerzők gondolatait hívja segítségül, mint Sade márki, Huysmans, Kierkegaard, Strindberg, Krasznahorkai László vagy Nemes Z. Márió. A regény szinte fölidézhetetlen cselekménye – ahogyan a szöveg fölbontja önmagát – tehát illusztrációja az abszentológiának. A 13 fejezet, amelynek itt „ablak” a neve, arra utal, hogy a szöveg bepillantást enged a víz alá bukás történetébe, „egy koszos, mocskos, bepárásodott, zavaros bepillantást a teljes káosz előtti pillanatokba”. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"