„Ezek a föld erei, / Bennök árad a müveltség, / Ezek által ömlenek szét / Az életnek nedvei.” Petőfi Sándor Vasuton című versének 1847-es születése után száz évvel még mindig a vasút jelentette Magyarországon a gazdasági vérkeringést – a posta pedig az ország idegrendszerét. A második világháború – a környező országokhoz hasonlóan – hatalmas pusztítást okozott a magyar közlekedésben. A német megszállást követően meginduló angolszász bombázások, a harci cselekmények és a visszavonulók rombolásai, valamint – értékes állami, vállalati és magánjavakkal megrakott – járművek nyugatra hurcolása miatt a fegyverek európai elhallgatásakor a magyar nagyvasúti járműpark kevesebb, mint ötöde volt üzemképes. Az összes nagyobb folyami híd felrobbantva hevert a mederben, így tájegységek és országrészek szakadtak el egymástól. Magyarország ereiben alig csordogált a vér, a gyógyuláshoz pedig igen fájdalmas és hosszadalmas kúrán kellett átesni a vasútnak és a vasutasoknak is. Ennek a gyógyulási folyamatnak a bemutatására törekszik a könyv a politikai és gazdasági háttér felvázolásával, nem elfeledkezve a vasutat működtető alkalmazottak élet- és munkakörülményeiről sem. Magyarország egyik legnagyobb és az ország minden pontján jelenlévő szervezett társadalmi rétegének megnyerése ugyanis rendkívül értékes célponttá tette a vasutasságot, így a nagypolitika sokszor közvetlenül érintette nem csak a vasút működését, de a Magyar Államvasutaknál dolgozó tízezrek mindennapjait is.