A szerzői kiadásban megjelent kötet Hné Fülöp Valéria amatőr író-költő újabb verseit és kisprózai írásait tartalmazza. A nyugdíjas szerző sajátos „műfaja” - saját bevallása szerint - „a beszélgetős, egyszerű történeteket napvilágra hozni, leporolni, hogy régi fényében újra megcsodálhassuk, átélhessük azokat”. Ajánlójában a napfelkelte vagy a napnyugta csodás fényjelenségének élményébe sűrítve próbálja érzékeltetni törekvését: „a Nap általában felülről világítja meg az égboltot, de amire itt utalok, abban a pillanatban alulról világít felfelé. A fényszögnek ez az apró elmozdulása olyan érzéseket hoz belőlünk felszínre, amit nem tudunk hova tenni… Olyan érzés keríti hatalmába az embert, mintha a látóhatáron túlra kerülne, ahol a fénynek van az otthona, ahova gyakorta elvágyódik a lélek”. Oda, a látóhatáron túlra invitálja olvasóját a „csodának is beillő pillanatok” megidézésével. „elmúlik, szertefoszlik minden pillanat./ Lelkem reszket a derengő ég alatt./ Ezüstködök úsznak a feketében./ A földön állok, napkeltére várok,/ De fogva tartja még a tegnap homálya,/ A rejtőzködő éjszaka háza” - írja A pillanatra várok című költeményében. Az elégikus hangulatú, rendszerint páros rímű soroknak mégis mindig Istenhitből táplálkozó reményteljes kicsengése van. „Régi időkről mesélnek a fák/ Törzsükön a bársonyos mohák/ Gyökerük mélyen a földbe ásva//… A törzsén mély barázdákba bújt meg az idő,/ Írt már róla verset költő./ Ő tanított engem egyenesen állni,/ Hogyan kell a vihart békében kivárni…” (Öreg fák). "www.kello.hu © minden jog fenntartva"