Harmadik kötete már teljes poétikai vértezetében mutatja a költőt, aki arra is példával szolgál, hogy kortárs líránk számos képviselője járja a klasszikusok által kitaposott utat. Föltűnően szabályos, tradicionális versformákban szólal meg; pontos ritmus, találóan felelgető rímpárok, fölidéző hatású szóképek, változatos beszédmód jellemzi verselését, miközben a költő az általa oly kedvesen belakott világot mutatja be. A lírai alany érezhetően erős személyiség, mégsem ő tölti ki a versek világát, hanem a természeti táj (Nyár lesz; Sirály; Oda kell most is), vagy a társ alakja (Nem tiltja azt), az emlékek köre (Az emlékeid pelyhes dunnák), a szabadság érzete (Nem bánok semmit), és visszatérően az ír táj (December; Hat húsz; Harmincöttel; A kilternani ősz). Ármos Lóránd verseinek hátterében erős intellektus áll; kevéssé az intuíció, sokkal inkább a ráció és a műveltséganyag, a térben és időben való tájékozottság határozza meg lírája tartalmi motívumait, de ezt az anyagot sosem tolakodóan, inkább szégyellősen adja az olvasó tudtára (Mennyi erő!; Vasárnap éjjel; Ezzel várnak). Egyszerű tájrajzaiból is ki lehet érezni a tudatos megfigyelő mély ismereteit: „Túrázók, színes kabátban, / Az úton csapzott kutya ül. / Pár lépéssel beljebb – pssszt! -- / még alszik a fű a menhir körül” (Olyan üres). Látható, a költő szinte elrejti az esős ír táj leírásában, hogy történelmi helyen jár. Vagy: „Zs. a csíkos garbójában. / Fürtjeivel játszik a szél. / Mosolyog, s én szebbnek látom / a Gaiety Theatre fényeinél” (Zs. van). Ármos Lóránd verseinek előterében a formai megoldások, a versbeszéd mikéntje áll, ez a koránt sem cifrálkodó, de igényesen kidolgozott beszédmód csaknem elnyomja a háttérből fölsejlő tartalmi motívumokat, a mindössze utalásokban jelen lévő intellektust. Pedig szellem is, emóció is van ezekben a klasszicizáló versekben, csak épp ki kell hámozni a nyelv burkából. Ahogyan maga írja: „Fújsz egy fényes buborékvilágot / magad köré. Fújod, s azt reméled, / hogy aki rád néz, elgyengül a fénytől. / S a fújással telnek el az évek” (Az a fújás). A költő is csábos ruhába öltözteti gondolatait és érzelmeit, a kitartó olvasó pedig káprázó szemmel keresi a lényeget, az üzenetet. Ármos Lóránd tehát feladat elé állítja az olvasót: vegye a fáradságot, tekintsen a díszletek mögé, lebbentse föl a fátylat, hiszen „ruhája rejti el, mit csitít, amerre jár / semmi az de súlya van csapkod is de nem madár” (Semmi az). A költő harmadik verses kötete a kortárs magyar líra egészen sajátos – az intellektust szinte elleplező találó formai megoldások – produktuma. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"