Mihalik Béla Vilmos történeti monográfiájában a Jászkunság történetét dolgozza fel a 17. század második felétől (1687) egészen a 18. század közepéig (1746), s a katolikus egyház történetét állítja e narratíva középpontjába. A régió átélte a korszak minden viszontagságát: a török hadak, a kuruc seregek és az osztrák zsoldosok is mind átmasíroztak a városokon, falvakon. A katolikus egyház alapvető szervezetét, vagyis a plébániák rendszerét a Rákóczi-szabadságharcot követően lehetett ismét megszervezni. A terület továbbá a Német Lovagrendnek történő elzálogosítása, majd kiváltása miatt is érdeklődésre tarthat számot, mivel e távoli német lovagrend irattárában (ma természetesen a német állami levéltárban) található némely értékes irat, mely tovább árnyalja a térségről és a korszakról alkotott képünket. A szerző fontosnak tartja kiemelni, hogy a lokális történelem feltárása tágabb kontextusba helyezve az ország, az országrész átfogó történetét is segít jobban megérteni, pontosabb képet alkotni a korszakról. Hét fejezetben tárgyalja a Jászkunság történetét Mihalik: a bevezetésben a 18. századi konfesszionalizácó kérdését vizsgálja, a másodikban az egyházigazgatási jogvitákat, a harmadik fejezetben a plébániahálózat újjászervezését, míg a negyedikben a plébánosokat (az egyházfegyelem kérdését, a plébánosi jövedelmeket, segítőiket, a mindennapi vallásosságot, valamint a szerzetesi lelkipásztorkodást).