Vajon miért lenne dicséretre méltó a jellegtelenség – az, ami íztelen, színtelen, fakó és fád? Vajon nem zsigeri ref- lexünkkel megyünk szembe, nem a józan észből űzünk gúnyt, ha az ízes, a sokszínű, a sajátos, a csillogó helyett azt dicsérjük, ami jellegtelen? Márpedig a kínai kultú- rában a jellegtelenségnek minőségértéke van, és nem is akármilyen: a „közép” vagy a „fundamentum” minőségére utal. A jellegtelenség motívuma már a kínai ókor gondol- kodásában fontossá válik, legyen szó akár a Bölcs alak- jának megrajzolásáról, akár az Út, a tao megidézéséről. Innen termékenyíti meg azután Kína esztétikai hagyomá- nyát: nemcsak azért, mert a kínai művészet egyik alapvető intuíciójáról van szó, hanem azért is, mert a művészet feladata feltárni – hiszen csak a művészet képes érzékle- tessé tenni – e fundamentális íztelenséget: a hangon, a versen, a festett képen keresztül a jellegtelenség megélt tapasztalattá lesz. Esszéjében François Jullien, a neves francia fi lozófus-si- nológus a jellegtelenség fogalmából kiindulva veszi szem- ügyre a kínai költészet, festészet, zene – de egyúttal a szélesebb értelemben vett kultúra és fi lozófi a – világát, hogy behatoljon e mienkétől távol eső gondolkodás nagy misztériumába. Arra keresi a választ, honnan az értékek- nek e számunkra zavarba ejtő előjelváltása, amely az esz- tétika és a gondolkodás egy az európaihoz képest egészen másfajta lehetőségének nyit kaput.