Szerb Antal 1936-os itáliai útinaplója önálló kötet formájában első ízben 2017-ben jelent meg. A csevegő hangon megírt frappáns miniesszékből összeálló olaszországi mozaik annak az utazásnak a közvetlen, szubjektív lenyomata, amelynek emlékanyagából végül megszületett az Utas és holdvilág (200519234) című regény. Szerb Antal a tőle megszokott kedéllyel, szellemes humorral és - bár nem hivalkodóan fitogtatott, de minden sorából visszacsengő - lenyűgöző kultúrtörténeti ismeretek birtokában kalauzol végig bennünket Velencétől Bolognáig Észak-Itália városain. „Nem tudok rájönni, mi volt itt előbb, a víz vagy a ház. Gondolom a víz: de hogy lehet az, hogy a víz éppen ott kezdődik, ahol a ház véget ér? A látszat az, hogy előbb megépítették az utcát, azután beleeresztették a vizet” - kacsint ránk Velencében diákos huncutsággal az író. De míg hasonló modorban varázsolja elénk Itália ezerféle hangulatát, olykor komor színeket is kever a palettára. 1936-ban járunk, az olasz politika termése sokkal mérgezőbb gyümölcsöt hajtott már Németországban ahhoz, hogy erről megfeledkezhetne egy igazi européer: „Igen, tudom, az olasz gyermekien lelkes nép, de azért mégsem tudom megérteni, hogy bírják ezt, ezt az állandó, szünet nélküli lelkesedést, ezt a közboldogságot. Hisz ez oly rettenetes lehet, mint üdvözültnek lenni... És ez volt egykor Bresciai Arnold, ez volt egykor Cola di Rienzi, ez volt egykor Silvio Pellico, ez volt egykor Garibaldi népe, a carbonarók, a klasszikus lázadók és elégedetlenek hazája?” - sóhajt fel Szerb Antal a fascio uralta kényszeres „közboldogság” láttán. A mű tehát remek bedekker és helyzetelemzés, az olasz táj, az olasz néplélek és a harmincas évek politikai légköre iránt érdeklődőknek egyaránt ajánlható, letehetetlen könyv, melyet Martin Hürlimann svájci fotográfus korabeli fotói illusztrálnak. A szerkesztői utószóval ellátott kötetet széles körben érdemes ajánlani.