Törő István a legtermékenyebb költőink közé tartozik, aki hagyományos dalformában örökíti meg a 20-21. század fordulója emberének gondolatait, törekvéseit, vágyait, küzdelmeit, örömeit. Ritmusos, rímes strófái egytől egyig pontosan megrajzolt, találóan kidolgozott képeket vonultatnak föl, a lírai ábrázolásnak azt a klasszikus formáját testesítve meg, ahogyan a költő dús mintázatú képekben jeleníti meg az inspiráló gondolatot. Így Törő István munkássága csakugyan a tartalom és forma harmonikus egységének megteremtésével jellemezhető. Ez a kötet egyfelől beváltja a Törő költészetével kapcsolatos várakozásokat, másfelől újból megmutatja, hogy a költő milyen sok húron képes játszani. A nyitó és a záró fejezet (Kötődés; A csönd érzete) tartalmazza a felnőtteknek szóló újabb verstermést, amelynek java része a költő érzületének rögzítése, helyzetjelentése: „A csönd lugasába tolakodnál, / derűt hintenél, mint rózsaillat, / a másodszülött, kiben a reménység / már oly sokszor ácsolt hidat” (Helyzetjelentés, óhajokkal). Fontos, súlyos gondolatok pontosan megrajzolt és fölidéző hatású képekben öltenek alakot, legyen szó az élet megrázó fordulatairól (Az elme kitart?; Távolodás a fénytől) vagy a csaknem idillt sugalló életérzésről (Füledbe muzsikálták). Törő István rendszerint maga áll versei gondolati centrumában, de korántsem csak magáról ír; inkább a mai világ embere nevében beszél, arról, hogy miképp érzi föl saját korát. Legtöbb verse a lírai ego, az érzület és a kor valóságának háromszögében születik meg (Kötődés; Téli esti meditáció; Lendület; Látószög). A kötet utolsó ciklusa a tájak, évszakok, a természet, a szülőföld lélekben megjelenő képeit közvetíti, de mindig olyan módon, hogy a természet látványának lélekre gyakorolt hatását jeleníti meg, vagy fordítva, a lélek hangulatát, érzetét vetíti rá a természet arcára (Kiszáradt kedv; Elakadás; A tenger emléke; Kinyíló ünnepi kapuk;Menedék). A költő legkézreállóbb műfaja a dal és a szonett, amelyekben sokszor elképesztő ritmusokat produkál (A vers és a forma). A kötet közepébe illesztett második és harmadik fejezet (A pödörbajszú, a pereces és más mesék; Mezei rovarok és más versek) gyermekekhez szóló prózai és lírai darabokat tartalmaz. A mesék zöme a címszereplők tanulságos történeteit beszéli el (Mese az albertirsai furulyakészítőről; Szilárd és az óvoda; Totyogi és Elemér világgá megy), a versek zöme pedig természeti ihletésű rajzolat. Törő István számára a természet valamennyi jelensége, minden apró részlete verstéma: a mezei rovarok, az augusztusi csillaghullás, a virágzó rét, a Balaton, a cinege vagy épp az állatkert. E darabok alkotásakor is igazán elemében van a költő, hiszen kiélheti dalszerző lendületét, kamatoztathatja nyelvi leleményességét, így szinte mondókára emlékeztető versek keletkeznek (Állatkerti balgaságok; Barangolás; Játszótéri játékok). A szépségeket, örömöket, a teremtett világ derűjét ünneplő gyermekköltészet egyszerre taníthatja meg a kicsiket a látványok és a versek élvezetére. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"