Gustav Landauer nagy ívű esszéjében, ahogy a cím is előrevetíti, a forradalom kérdését állítja a középpontba, mely során arra a megállapításra jut, hogy a forradalom vizsgálata tudományos módszerekkel, lévén a történettudomány és a szociolgóia sem bír szerinte megbízható tudományos apparátussal, egyszerűen nem lehetséges. Más megközelítést kell választania a vizsgálónak, amikor az emberi társadalom e megszokottól eltérő állapotát szeretné górcső alá venni. A forradalomban Landauer elsődlegesen egy olyan utópisztikus állapotot lát, mely alatt a társadalom szervezett formái ideiglenesen megszűnnek, a közösségi, kollektív rendszereke és alrendszerek átadják a helyüket az individuumokra széthullott közösség egyes tagjainak. Ami viszont forradalommá teszi az eseményt, az az egyének individuális vágyainak és tetteinek közös nevezője, melyet nem lehet azonnal meghatározni, előre eltervezni. Landauer szerint ezt követően az utópiaként elképzelhető forradalomba átfordult rend egy új rend felé, vagyis a tópia felé kezd törekedni, ami viszont minőségileg meghaladja a korábbi tópiát. E dialektikus dinamika lendíti előre a társadalmakat. Nem véletlen, hogy bár Landauer elhivatott baloldali mozgalmár volt, élesen bírálta a marxizmust, legyen szó annak történelemszemléletéről vagy éppen a társadalom végső céljának megfogalmazásáról, miként a kommunizmus felé vezető út radikális vagy parlamentáris keretek között megvalósítandó módozatairól.