A II. világháború utáni német filozófia „csodagyerekeként” számon tartott Bubner – aki Gadamer tanítványa és Adorno utóda volt a frankfurti egyetemen – az 1970-es években kezdett foglalkozni a dialektika problémáival. Úgy vélte, a dialektika a gondolatokban levő ellentétességet nem hagyja fönnállni. És ha az ember föloldja az ellentmondásosság látszatát, akkor voltaképpen identitfikálja a tudását, amivel egyben azonosítja a tudása tartalmát és a tudása kimondását. Gadamer elgondolásaiból kiindulva – miszerint „a dialektika (…) az önmagát kimondó átbeszéltség” – arra a következtetésre jutott, hogy „a dialektika a beszéd helyes használatát jelenti a beszélgetésben”. Elemzése során visszanyúlt Hegel Platón-kritikájáig, amiből tudni lehet, hogy a dialektika voltaképpen a fogalmak mozgása. Bubner azonban ezt a gondolatot formális filozófiának tekintette, majd Gadamer és Heidegger vonatkozó gondolatait fölhasználva az „igazi dialektika” sajátosságait határozta meg. Ezek elsője, hogy a diskurzus során mindig meg kell találni a „dolgot magát”, mert ha az nincs pontosan meghatározva, akkor magának a dolognak a sajátszerűsége vész el. Ez pedig csak a racionalitás útján érhető el, így a racionalitás maga a dialektika. Bubner az ókori görög bölcselőkig – Platónig, Arisztotelészig – visszanyúlóan tekintett végig a dialektika történetén, eljutva a 20. századi gondolkodók fölismeréseiig. Ezek lényege pedig nem más, mint hogy a gondolatok csak egymás közötti relációkban léteznek, egy átható összmozgás elemei, amelyek a dialektikus ellentmondás-föloldás útján jönnek létre; így keletkezik az önmagát létrehozó összefüggés. Bubner először 1990-ben megjelent értekezésének 12 fejezetében foglalta össze a dialektika fogalmának évezredes történetét, illetve mindennek a maga által rögzített tanulságait. A szerző igen magas fokú filozófiai jártasságot föltételezett olvasóiról. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"