A prózaíró Albert Béla úgy tartja: „A versírás a Teremtő ajándéka. A prózaíráson túl ez az ajándék esetenként engem is megtalált”. Ez a találkozás azonban nem lehet a véletlen műve, mert a szerző pontosan tudja, hogy a költészetnek külön nyelve van, különleges, jelentéses szókapcsolataival, fölidéző hatású képeivel túl van más kifejezési formákon; olyan, mint a zene, a lét esszenciális megjelenítője. Albert Béla hibátlanul beszéli ezt a dialektust, miközben olykor kétely gyötri: „Szavakat tépni az anyanyelv sűrű masszájából, / színeket keverni a nyelv-palettáról, / tudom, reménytelen. / Egynéhány szó elég nekem”. Aztán mégis győz az ihletett költő nyelv kifejező ereje: „És bennem csendüljön, mi dal, / zene és szó szárnyán rivall. / Színek és formák dús harmóniája, / minden, mi művészetté nőtt” (A csalán bolyhában).