A huszadik század küszöbén, 1903-ban ért véget a kiváló népzenekutatónak, Sárosi Bálintnak a cigányzene történetét és annak képviselőit az egykorú sajtóbeli megjelenésük alapján feldolgozó, illetve bemutató előző kötete (A cigányzenekar múltja az egykorú sajtó tükrében, 1776-1903; 200411138), amely - csakúgy mint a jelen mű is - Dörnyei Sándor szemelvénygyűjtésén alapult. A most vizsgált időszak a századelőtől 1944-ig tart, amikor is kezdetben a cigányzenészek életében, ugyanúgy, ahogyan az egész társadaloméban, a változások jelei szinte észrevétlenek voltak. Egészen az első világháború kezdetéig a cigányzenés szórakozást a boldog békeidők szellemével azonosíthatjuk. A "sírva vigadás" gyakorlatának bírálata azért már elkezdődik a korabeli orgánumokban. Érdemes idézni a neves színházi rendező, igazgató, kritikus és író, Hevesi Sándor írását a Magyar Szemle egyik 1905 novemberi számából: "minthogy a cigány minden zenei tehetsége mellett is csak reprodukálni képes, ő azt a zenét, amelyet a magyartól vett, továbbfejleszteni nem tudta és nem is tudja". Persze hozzátehetjük, ez soha nem is volt dolga, sőt, maga a színvonalas interpretáció is tekinthető alkotó hozzájárulásnak. Ez a kritikai hang erősödik fel majd évtizedek múlva Bartók és Kodály nyilatkozataiban. A tanulságos idézetgyűjteményből kibontakozik nemcsak a cigányzenekarok története, de az is, milyen hírünket vitték szét a világban. A kötethez járuló hasznos név-, dal- és helymutatót, kép- és kottajegyzéket szintén Dörnyei Sándor állította össze. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"