Az utószót jegyző Gróh Gáspár szerint Tóth László „e saját műfaját megteremtő” könyvében a szóban forgó „nevezetes esztendő személyes eseménytörténete tárul fel”, melynek „időrendje is mutatja az események sodrását, gyorsulását. A naplóból krónika lesz, abból évkönyv, sajátos antológia, beleépül több, önálló kötetként is elképzelhető szöveg-vonulat. Sőt: lehetne a címe akár az is, hogy Tóth László egybegyűjtött művei – 1989. Ott van benne mindaz, ami általa és vele történt, amibe kezdett és amit végbevitt, amit megírt, amire reflektált és amivel másokat reflexióra késztetett. […] Tóth László két lábbal a földön járó idealista, aki a kötelező materializmus korszakában megtanulta, hogy csak az idealisták lehetnek szabadok. Rákényszerült arra is, hogy tisztelje a realitásokat, noha a realitáskészség nem alapelvárás egy költőtől. De egy szerkesztőtől igen, és ő szerkesztő, javíthatatlanul: meg akar ismerni minden lehető értéket, tartalommal akarja betölteni az ismeretlen tereket. […] Alighanem ő is csodálkozott, amikor számba vette, mi minden fért bele ekkori életébe: azért kellett kihasználni a felbukkanó lehetőségeket, hogy újabbakat teremtsen. […] Elképesztő a könyv anyagának összetettsége és gazdagsága, alig hihető, mi minden olvasni és írni, szerkeszteni, fordítani, találkozni valója volt ekkoriban Tóth Lászlónak”, aki „szerkesztőként úgy működött, mintha egy egész szerkesztőség lett volna”, s akinek „meggyőződése volt, hogy olyan idők járnak, amikor Közép-Európa népeinek különbözőképpen járó órái szinkronba kerülhetnek. …párját ritkítóan összetett tartalmú kötet az 1989”, mely „úgy szól szerzőjéről, hogy mégsem ő a főhőse. Kor- és főként irodalomtörténet, anyagát az ő személye köti össze, mintha egy olyan monográfia anyaggyűjtése volna, amely a vele és általa 1989-ben történteket dolgozza fel: akár egy gigantikus montázsregény fejezete is lehetne.” A hetvenöt éves József Attila-díjas TÓTH LÁSZLÓ (1949) naplókötete visszatekintés harmincöt évvel ezelőttre, 1989-re, amikor közép-európai térségünkben, a volt keleti blokk országaiban az emberek személyes életét alaposan felbolydította, átrendezte a gyökeres társadalmi-történelmi változásokat, fordulatot hozó felgyorsult idő. Maga így ír erről, egykorú feljegyzéseiből és írásaiból szerkesztett (ál)naplójában: „…legkevesebb két életet éltem a szóban forgó esztendőben, ha nem hármat…”, ám ebből „legalább másfél […] nem az enyém volt, hanem olyan szolgamunkáké és lelkesültségeké, melyek valamiféle, ma már látom: naiv mód idealizált köz érdekei szolgálatára vitték – pazaroltatták? – az alkotásra, saját művek írására szánható időm, erőm túlnyomó részét…” Melyekből, teszi hozzá, sok minden naivitásnak tűnik már, még ha akkoriban „a mára letűnt idő s időszerűségét vesztett »időszerűség« diktálta is ezeket”.