„Az érthetetlent azt kerestem mindig / A szavakkal ki nem fejezhetőt / Az egyetemes és az intim / Közötti kapcsolatot / A magjáig feltárt tudatot / Az örökké jelenlevőt” – írja ars poeticájában (Nonszenzibilis) a költő. Kérchy Tóth Ervin Barna sajátos alakja a mai magyar lírának; ösztönös verselő, ugyanakkor a legtöbb műve a metafizika irányába mutat, erős gondolati töltésű. Bármiről szól – magányról és társkeresésről, szülőkről és szerelmekről, évszakokról vagy az elképzelt tökélyről –, mindig a végtelen perspektívájába vetíti mondanivalóját. Ahogyan Szabó T. Anna írta róla: „nemcsak magasra tör, magasan is jár”. Annyira magasan, hogy valamiképp a 21. századi költői mércét testesíti meg. E mércének természetesen két pillére van: egy tartalmi és egy formai. Tartalmi szempontból spirituális költő, aki nem a köznapokat vagy az ünnepnapokat, nem a személyt vagy a közösséget ábrázolja, hanem az ember belső meghatározóit: jellemét, erkölcsét, érzelemköreit, hitét, létezésről vallott fölfogását, vagyis a kívülről nem látható, de belül mindent eldöntő tulajdonságokat. A kezdet és a vég közötti mezőben szól a spirituális valóságról, és innét, e belső világból kiindulva jut el a lét köznapi elemeinek ábrázolásáig. Vagyis a szokottal ellentétes költői utat jár be: az elvonatkoztatástól halad a konkrét felé. Formai szempontból az erőteljes képalkotás, a kevés szóval sokat mondó stílus, a gondolati sűrítettséget kifejező, megérzékítő szűkszavúság jellemzi, és ebben egyforma szerep jut a szóképnek és a szóhangulatnak, a kognitív és a fonetikai hatásnak. Megkapó eredetiség, nem túlzó, de érezhetően hatásosságra törekvés jellemzi: „Már nem tudom hogy mit higgyek / Már nem tudom hová megyek / Az ólomtiszta égből lassan / Cukorpuha méreg pereg” (Illúziótlan advent). Visszatérő témája a személyiségnek a végtelen űrbe való kivetettsége, továbbá a véges emberi lét és a metafizikai végtelenség ellentmondása: „Valakik itt hagytak / Valahonnan rejtjelezve / Idegenül bolyongok / Hisz a Valahol / Már önmagát is elfeledte” (Egyedülsz). Erőteljesek, olykor hatásvadászóan különösek a szóképei: „csillagvászont terít az ég / s akár egy vérző angyal / apálytalan tengerre lép / a megalázott hajnal” (Szamszara). Kérchy Tóth Ervin Barna az univerzumban magára maradt ember belső világát térképezi föl (Kiút; ki vagyok én?; Apokrif; Kezdet és vég között), de ezt a spirituális témát olyan erőteljes képekkel, hasonlatokkal, metaforákkal festi le, amelyek már a különösség érzetét keltik. És mindezt olykor megtoldja a játékossággal: „Rovátkáld fel kőtábládra / Hogy önmagamhoz hű vagyok / Ha hátba kéne vernem téged / Jól jönne most a tűsarok” (A világrendhagyó ragozás); „Sziromlelkével ellenáll / E testet öltött hókukac / Agyontapossa végleg őt / A tonnás nyári bódulat” (Az utolsó hófolt). Kérchy Tóth Ervin Barna verseinek értékén vitázhatnak az esztéták, a kritikusok, de mindenképp eredeti látású és hangú lírikus. Kár hogy nem bízik szövegei erőteljességében, és minden versét színes fotókkal szemlélteti. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"