Az Itáliában élő első kötetes Sajter Gizella úgy véli, hogy az ember egész életében úton van, éppen ezért mindenhol otthon van, hiszen mindenütt magával találkozik. Ez a fölismerés ihleti alanyi verselését, mert legszámosabb művében magáról vall (Életem története; Azt hittem; Én kértem; Én vagyok?; Én, az ember; Hiányzom; Itt vagyok). Legtöbb versében az úton járó lélek magára találásának tér- és időkoordinátáiról szól: „Hívtalak és válaszként / lábaim idehoztak, mintha / tudnák, mit tesznek” (Bármi is légy); „Évszázadok köde / feledtetni akart, / arcok mögé lökött, / függöny mögé rejtett” (Bújócska); „Naprendszerben / lábadozó bolygón…” (Én, az ember). Lírai egója, nyughatatlan lelke térben és időben kalandozik, miközben valójában csak magára figyel: „Hol van az az idő, ha nem látom, / nem érzem?” (Hol van az az idő); „Keresel…, pedig itt / vagyok, én vagyok… / a felbontatlan levél / az asztalon” (Itt vagyok). Sajter Gizella befelé figyelő, lelkére hallgató költő, aki valamilyen furcsa mámort, extatikus érzést testesít meg, miközben óvakodik a túlzásoktól, a rajongó hangtól, a himnikus szárnyalástól. Csapongó, ide-oda röppenő lelke folyton kapaszkodók után kutat, főképp egy biztos társra vágyik (Lehetetlen; Mindenhol; Őrangyal; Óvtalak). A lírai alany folyton úton levő lélek, aki nekiszabadul a világnak, élvezi a határtalanságot, a kötetlenséget, de mégis folyvást biztonságra vágyik, társra van szüksége. Olyan társra, aki mellette van, mégsem béklyózza meg, mégsem kíván teljes elköteleződést: „Megpróbáltam szeretni / lentről felfelé, fentről / lefelé, / kalitkából kifelé, / de csak félni tudtam, / csak sajnálni tudtam, / csak megmentést vártam” (Szabadság). Sajter Gizella költő világképe egyszerűen körülrajzolható: a szabadságvágyó lélek keresi léte biztos kereteit, a röpködő lírai alany élvezi a szárnyalást, de mégis csak biztonságra, társra vágyik. E vívódó gondolati tartalom azonban sok esetben még keresi autentikus megnyilatkozási formáit, a mondandónak legmegfelelőbb verstechnikát és hangtónust. Legjobb verseiben mégis megtalálja az alanyiság és a pontos kifejezés összhangját: „egy mély barlangban / te lennél a beszivárgó / élet fénye” (Te lehetnél). A kötet szerkezeti fölépítése kissé talányos, tekintve, hogy a versek sorrendjét címük alfabetikus rendje szabja meg. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"