Nincs személyesebb, mint a kollektív tudattalan. A mitikus tapasztalások közös eszméleti rétegeiről mi alig valamit tudunk – de mindent a nyelv. Föltéve, hogy beavatott költészet beszéli. Márpedig Halmosi Sándor új kötete újra a hagyományok lélegzetét adaptálja kortárs tüdőre. A címbéli motívum művelődéstörténeti távlatot nyit; de csak azért, hogy szimbólumok eredendő szentségébe invitáljon. Szerelmes hévvel; mintha a háborúk is csak vallomások volnának – a gyógyuló időhöz. Sűrítések és hiátusok, képzet- és képzelettársító szellemtani alkalmak övezete ez a líra. Dőlt betűvel megkülönböztetett szövegek is intenek a valóságformák öntöbbszöröző játékára. Víz elöntötte sóbánya és gleccser betemette falu; vérvétel és burgerező. Budapesttől Trójáig hosszú az út, mert nincs. A lapokon átvillanó életképek és sorsvázlatok ebből indulnak ki; a kötet térképrajzoló türelme innen forrásozik. E versek nevet adnak a neveknek is. Nem véletlen, hogy az ebben az anyagban is felbukkanó tangó-darabok már nem a haláltánc érzéki szinonimái – inkább kódrendszerek ahhoz a mozdulathoz, mellyel „a végére lehet járni / a végtelennek”. Hogy mód adódjék „felfejteni a mítoszképző erőket”. Végső soron: „Elhozni neked / a tengert, ha hullámzásra vágyik.” Mindeközben – mert kapcsolatok és kapcsolódások metafizikáját követik – a szerzőtől megszokott, esszenciás ráébredéseket sem nélkülözik a szövegek: „Ami nincs, teremt.” – „Aki tele van, mindent befogad.” Halmosi Sándor költészete nemcsak azt tudja, hogy a legszebb szó az irgalom. Hanem azt is, hogy a legszebb irgalom a szó. Halmai Tamás