Filip Tamás vállaltan, tudatosan a Nemes Nagy Ágnes nevével fémjelzett objektív líra képviselője kortárs költészetünkben. Minden versének origójában maga áll, de ő ebben a pozícióban is csak megfigyelő, aki innét nézi a világot, annak apró mozzanatait, halk életjeleit: a hulló sárga falevelet, az elsuhanó árnyékot, a kedves női hangot vagy épp a felhők járását. A lírai ego középponti helye arra is alkalmas, hogy innét kiindulva növessze jelképi erejűvé a megfigyelt valóságdarabot, a lét egy apró rezdülését, hogy azután a maga gondolatai, érzései segítségével növessze metaforává, tegye időtlenné, univerzálissá (Egyszavú; Városkép élőkkel és egy halottal; Törmelék; Az egy). Filip Tamás apró képeket torlaszt egymásra, olykor szinte tobzódik a leírások részleteiben: „Szolárium-nyár fonnyasztja / a bőrt, izgága szelek söprik / az összepöndörödött akácleveleket” (Legyél vad a pokolban), hogy aztán ebből a kissé álmosító, fülledten forró természeti képből jusson el ég és föld rengéséig, az univerzum megismerhetetlen világáig. A levegőtlen forróság leírásától, a ziháló lélegzet ábrázolásától jut el isten megnyilvánuló szeretetéig (Tüskés fákat perzsel a nyár), vagy a „sziklacsend” képétől kiindulva érkezik meg ahhoz az arkhimédészi ponthoz, ahol biztonsággal meghatározható az ember világban elfoglalt helye (Torony és lehelet). A költő izgalmasan sokat mondó képeket torlaszt egymásra, és mindezek kötőanyaga a tárgyilagos szemlélet, a hűvös objektivitás, amely kifejezésre jut a stílus kidolgozottságában, választékosságában is: „Minek evezzelek, folyó, / rábízom magam a sodorra. // Ahol partra teszel, épp oda akartam -- / De ujjam hegyének kis nyomát, // a bőrredők rajzát és a csöpp / meleget, ugye a tengerig elviszed?” (Láz és nyugalom). Filip Tamás kedveli a finoman megrajzolt végleteket, az ujjbegy tengerig eljutó melegét, vagy a jégbefagyott evezőket mozdító akarat aprócska moccanását (Óvóhelyi lakoma). Mintha csak azért írna e szembeállításokról, hogy együtt ragadja meg az élet apróságait és döntő fordulatait, azokat a rezdüléseket és rengéseket, amik együtt alkotják az életet: „Hajtogasd össze az esőt, és / hozz diólevél teát gyulladt / szememre…” (Sorok). Akár epikusan is megragadható helyzetet, akár természeti képet ábrázol, a költő az objektív líra szenvtelenségével szól, miközben aprólékos megfigyeléseivel sosem vész el a részletekbe, mert minden vers valamiféle törekvés az emberi élet egészének megragadása felé. Így érzékelteti apróság és nagyság, rész és egész összetartozását: „Én rész és egész vagyok, / fényes köpeny, elfoszlott kabát” (Bizonytalanság). Példaképéhez méltó kifinomultsággal, csiszolt stílusban, egyszerre éleslátóan és érzékenyen közelít a lét mozzanataihoz, hogy pontos megjelenítésükkel fölrajzolja egészének ábráját. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"