A Spanyolországban élő verselő kezén minden meglátott vagy megérzett téma dalszerű verssé válik. Megverseli a mai nőt (A harcos), a 21. század zaklatott életvitelét (Aki ma születik), a gyermekkor ártatlan örömeit és bánatait (Az árva tollából), a magány gyötrelmét (A börtönöm), a barátságot (Barátság) és leggyakrabban fájdalmakra fogékony lelkét (Az én világom). Diana Soto nem tartozik a szűkszavú verselők közé, sőt kifejezetten ráérősen, körültekintően, alaposan fejti ki mondandóját, olykor egyedi mondatszerkesztéssel: "Nem volt már ő, / Nem ismertem többé, / Csupán test maradt, / Mi nyakát tette közzé" (Lemondás). Diana Sotót számos alkalommal magával ragadja saját dikciójának lendülete, és ilyenkor az olvasó úgy érzi, a vers írja tovább önmagát. Mintha a vers aprólékosan körülíró, magyarázó, áradó szöveg lenne, nem pedig a képi ábrázolás foglalata. Diana Soto műveiben egészen ritkán fordul elő szókép, metafora, szimbólum, hasonlat; kibeszélő irályú alkotó, számára szinte az egyetlen versképző eszköz a rím. E vonásainak megfelelően versei meglehetősen bőbeszédűek, aprólékos részletezéssel adják elő változatos tárgyukat, sokszor önismétlő variációkba fordulva. A rímeltetés kényszere helyenként egészen sajátos mondatszerkezeteket teremt: "Gyönge virág, mi szirmát bontogatja, / Kinek leveleit csak az eső éltet, / De most, hogy ezt elvették tőle, / Úgy érzi, élete véget érhet" (Homokszemben csillag); "Szirmai hajnalban magától bomlanak, / Ha jön az éj, egyedül bezárul" (Fél év). Mintha az alany-állítmány, egyes szám-többes szám egyeztetése, a logikus szórend áldozatul esne a mindenáron való rímképzésnek. Diana Soto a tollára tűzött életjelenséget körültekintően bemutatja, körülírja, variálja, miközben mindenről van mondanivalója és véleménye, amit sokszor öngerjesztő módon beszél el, sző tovább és tovább. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"