Az amerikai fotóriporter, háborús tudósító, Lynsey Addario 2011 márciusában érkezett Líbiába. Az Arab Tavasz részeként nemrég vette kezdetét a Kadhafi rémuralma ellen kezdődött felkelés, mely hamar véres összecsapásokba torkollott. Amikor a tudósító megérkezett a frissen felszabadított Bengáziba, ismerős volt neki a helyzet, akárcsak Kirkuk Szaddám után vagy Kandahár a tálib uralom végeztével. Épületeket gyújtottak föl, börtönöket ürítettek ki, párhuzamos kormányzat vette át a hatalmat. Az általános hangulat emelkedettnek volt mondható. Más újságírók társaságában, egy orvosokból, mérnökökből, villanyszerelőkből és mindenféle más foglalkozású emberekből álló felkelő csoport tagjaival együtt indult a tengerparti úton a főváros, Tripoli felé, ahol még Kadfhafi uralkodott. Három másik újságíróval/fotóssal volt ott: Anthony Shadiddal, Stephen Farrellel és Tyler Hicksszel, akik szintén a New York Times megbízásában voltak. A tudósítás minden korábbinál veszélyesebb volt, hiszen itt nem voltak semmiféle fedezékek az esetleges lövedékek és bombák ellen. Épp eldöntötték, hogy visszafordulnak Bengázi irányába, aztán Adzsdabija városában, miközben a lázadókat fotózták, hirtelen lőni kezdtek a tetőkről Kadhafi orvlövészei. Sikerült elmenekülniük, ám nem sokkal később, egy katonai ellenőrző ponthoz érkeztek. Miközben megállították őket, a lázadók tüzelni kezdtek az ellenőrző pontra. A katonákat követve menekültek egy közeli betonépületbe, ahol aztán a fegyveresek - Kadhafi emberei - parancsolták őket a földre, és üvöltöztek velük. Azt hitték, itt a vég, s könyörögni kezdtek az életükért. Ehelyett azonban megfosztották őket néhány értéküktől, megkötözték őket, és máshová szállították őket. Közel egy hetet voltak fogságban, aztán hosszas tárgyalások után elengedték őket. Eredetileg 2015-ben megjelent, és most magyarul is olvasható emlékirata ezen meghatározó élményekkel veszi kezdetét. Emellett azonban egész eddigi életéről mesél: hogyan nőtt fel Connecticutban, miként lett fotós, majd haditudósító. Bemutatja első külföldi fotós tapasztalatait (többek között Budapesten is járt, hogy a termálfürdők közönségét fotózza), a New Yorkban végzett munkát, amikor transznemű prostituáltak mindennapjait örökítette meg (nem sokkal korábban egy gyilkosságsorozat történt a város Meatpacking negyedében, mellyel a rendőrség nem foglalkozott). Ír indiai utazásáról, Kubában végzett munkájáról, s az első afganisztáni fotózásokról, még a tálib uralom időszakában, ahol elsősorban nőket fotózott. Aztán jönnek 9/11 évei: Pakisztán, ismét Afganisztán, majd Irak, az egymást követő tudósítások Szudánból, Kongóból, Isztambulból, Pakisztánból, Franciaországból, majd Líbiából. Az utolsó részben ismerteti a fogság és a szabadulás időszakát, azt követő regenerálódását Goa szigetén, és a fájdalmat, amit két kollégája elveszítése okozott. A könyv végén fia, Lukas születéséről, a munkája szeretetéről, és Irakba való újabb visszatéréséről ír. A könyv közepén helyet kapott a szerző kilencven színes felvétele. A kötetet név- és tárgymutató zárja. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"